Ahogyon egy másik értékelésben leírtam, Kir Bulicsov orosz szerző volt, 1934-ben született Moszkvában, Igor Vszevolodovics Mozsejko néven. 2003-ban hunyt el, szintén Moszkvában. Bulicsov híres, keresett író volt. Alapvetőn sci-fi szerzőként dolgozott. Magyarul a rendszerváltás előtt két felnőtteknek szóló kötete ( Az utolsó háború, Kettészakított élet) és egy ifjúsági regénye ( Egy kislány a Földről) jelent meg. A rendszerváltás után csupán tavaly fedezte őt fel újra a Metropolis Media a Galaktika Fantasztikus Könyvek sorozatban. Gyors egymásutánban két könyvet is megjelentettek tőle. A második ez a jelenlegi, az első a Túlélők volt. Mindkettőt űztem a könyvtárban, ez jött hamarabb szembe velem. Aztán meg az a tény, hogy közben megjelent még egy novellafüzére is, a Projekt 18. Könyv: A kozmosz vándorai (Bulicsov Kir). Bulicsov a klasszikus sci-fi-k képviselője volt. Annak az időszaknak az írója, amikor az emberiség még csak kikacsintgatott a Galaxisba, amikor kereste a kapcsolatokat, és reménykedett abban, hogy találni is fog valamit.
Senki nem várhatja el tőlük, hogy 26 évet áldozzanak fel az életükből, csak azért, hogy elérjenek egy bolygóig, aminek aztán nem sok hasznát veszik, hacsak nem az Antejt használják köztes teleportációs állomásként. Pavlis (aki ekkor még nem doktor), negyedévesként kerül az űrhajó fedélzetére, és úgy néz ki, hogy az első küldetése egyben az utolsó is lesz. Benne is a kettősség érzése uralkodik. Vállalná az utat, hiszen szíve Granizsáért dobog, aki az előző műszakból ragadt itt, de ha valaki azt mondaná a legénységből, hogy forduljanak vissza, Pavlis támogatná az ötletet. A Tizenhárom évnyi utazás kiváló pszichológiai sci-fi, ahol megmutatkozik az emberek igazi jelleme és próbára teszi az űrhajósok küldetéstudatát. Bulicsov körbejárja az érveket és ellenérveket, miközben elébünk tárja a belső vívódásokat is, melyet a legénység egyes tagjaiban zajlanak le. A második kisregény A Hatalmas Szellem és a szökevények címet viseli. A Kompasz űrhajó egy hónappal korábban kozmikus ugrást hajtott végre, azonban az ugrás során egy antianyaggal történő találkozás tönkretette a gravitációs térhajlító pajzsot, ami egyben kommunikációs antenna is volt.
Nem bíbelődik a szereplők részletességig menő bemutatásával, leginkább a cselekményből ismerhetjük meg őket. Vagy onnan sem. De nem úgy tűnik, Bulicsov számára a történet az első, és a történetből kibomló, de egyáltalán nem didaktikus üzenet. S mert nem didaktikus, hajlunk rá, hogy bólogassunk. Egészen pontosan nem tudom megindokolni miért, de ebben a pillanatban Szergej Lukjanyenko neve ugrott be, mint viszonyítási pont, bár kétségtelen, hogy Lukjanyenko egy paraszthajszálnyival populárisabb mint Bulicsov. De voltaképpen mi a csudának is összehasonlítani írói teljesítményeket? Vagy jó olvasni, vagy nem. Bulicsovot (is) jó. Akkor is, ha nem ez lesz a legütősebb könyve. 3, 5/5 (2019)