A halálos ítélet árnya már Elinor fekete hajára vetül, ám Lord doktor felkeresi a világ legtojásfejűbb magánnyomozóját, Hercule Poriot-t, s ezzel minden megváltozik. Poirot csak a könyv 100. oldala körül jelenik meg, hogy ezúttal nagyon visszafogottan, de hatékonyan tárja fel a gyilkosság elkövetésének mikéntjét. Agatha Christie minden nyomot megmutat nekünk, hogy versenyre kelhessünk a belga detektívvel, ám szokás szerint nagyon ravaszul megírt regényről van szó, így az álbizonyítékok és (cs)alibik tömkelege téveszti meg az olvasót, hogy a szürke agysejtjei könnyen összerakják a darabkákat egész képpé. Elinor karaktere egyértelműen a legrealistább, nagyon szépen mutatja be a szerző a büntetőeljárásba belefásult, sorsát lassan már elfogadó és magát kissé bűnösnek is érző, törékeny, ámde büszke nőt. A másik kulcsfigura egyértelműen Lord doktor, aki bármi áron megmentené az éppen csak megismert Elinort, akár bűnös, akár nem. A karakterek jól kidolgozottak, olyan szokásos Christie-szerűen vastag, durva ecsettel lefestett embereket látunk magunk előtt.
Régen olvastam már Agatha Christie regényt, aminek legfőbb oka, hogy már alig néhány van, amit nem ismerek, és azokkal nagyon takarékoskodom – botor öntelt lévén azt vélvén, lesz még rá időm a jövőben ‒, s amúgy sem a legjobbak maradtak hátra. Viszont most úgy éreztem, ideje már egy kicsit lazább és lehetőleg pici könyvet is betenni az utazótáskába, így a (korábban már olvasott) Cipruskoporsót választottam. A Cipruskoporsó alaptörténete nem lesz ismeretlen az Agatha Christie munkásságát nem ismerők előtt sem: tizenkettő plusz egy tucat film és kötet felállása, hogy tárgyalással nyit, melyben éppen elítélni készülnek egy ártatlant. A krimi királynőjénél sem egyedülálló prelűd ez, gondoljunk csak a Billy Wilder filmként is legalább olyan ismert A vád tanújára. Hoppá! Ideje lenne újra elolvasnom… Na, mindegy, vissza a Cipruskoporsóra! Elinor Carlisle bűnössége nem lehet kétséges a bizonyítékok fényében. Láthatóan mind oka, mind eszköze, mind lehetősége volt meggyilkolni a gyönyörű Mary Gerrardot, aki – kis túlzással – elszerette vőlegényét.
Agatha Christie ezen regénye Nagy-Britanniában először 1940-ben, Magyarországon viszont csak 1981-ben jelent meg (akkor még "Vádol a rózsa! " címmel), és több tekintetben is kicsit kilóg az életmű többi darabja közül. Először azért, mert – mint oly sok más Agatha Christie regényben – alapját, szerkezeti vázát nem egy angol mondóka, hanem Shakespeare Vízkereszt (vagy amit akartok) című vígjátékának egy részlete adja. És nem ez az utolsó eset, amikor Christie Shakespeare valamely művében talál kiindulópontot vagy felhasználható elemet valamely regényéhez, hiszen a három évvel később, 1943-ban megjelent Öt kismalac ban a "Romeo és Júlia" második felvonásának második jelenetéből vett idézet kapott helyet. A másik dolog, amiért az Agatha Christie életművet ismerők úgy érezhetik, hogy ez a regény más, mint a többi, mert ritka az, amikor Christie-nek sikerült valami teljesen hétköznapi, ám rettenetesen fájdalmas témát (gyógyíthatatlan betegség, tehetetlenség, fájdalom) ilyen szerves módon beépíteni a cselekménybe.