Azért kezdtem ilyen messziről, mert az Öngyilkos osztag előtörténete is itt gyökerezik, a régi klisében: gyűjts össze néhány rosszfiút, akiket épp leírni készül a társadalom és a világűr, adj nekik még egy esélyt, hogy jobbá, szimpatikussá, szerethetővé váljanak. Ám a séma nem működik jól megírt karakterek nélkül, már azért sem, mert a történet végét már az elején tudni lehet (naná, hogy megmentik; naná, hogy kiszabadítják). És itt, épp ebben bukik a legnagyobbat az év leginkább várt, vagy csak annak beharangozott képregényfilmje. Pedig nem is olyan régen A galaxis őrzői mutatták meg, hogy akár egy fából (Groot) és egy mosómedvéből (Rocket Raccoon) is lehet nemhogy hasznavehető, vagy a sémába illeszkedő, de a maga iróniájával és vállalt kikacsintásával a sémát felülíró, újat hozó karaktert teremteni. Az Öngyilkos osztag bár mindent elkövet, hogy szintén könnyed legyen és fesztelenül szórja a poénokat (egy-kettő el is találhatja a nézőt), miközben elvileg kicsit izgulnánk is, ám e köré annyi blődséget szuszakol be, hogy semmilyen formában, sem kényszeredett mosolyú paródiaként, sem szuperprodukcióként nem lehet komolyan venni.
Mivel a világ elpusztítója híján van mindenféle félelmetességnek, így az öngyilkos akció alól máris kirántják a szőnyeget, jobban drukkolnánk a szedett-vedett csapatnak, ha a díszlet- és jelmeztervező ellen indulna a támadás. Valódi gonoszok és szerethető karakterek nélkül (még véletlenül sem bukkan fel olyasvalaki a több mint két órában, akivel egy kicsit is tudna azonosulni a néző, akiért egy kicsit is szoríthatna), a történet fordulatai jelenthetnék a maradék esélyt, de az is dadog az alkotók kezében, úgy tud zavaros és göcsörtös lenni, hogy közben néhány tőmondattal is leírható. Ez talán már önmagában is bravúr. Bár ezt nyíltan sehol sem mondja ki, az Öngyilkos osztag mégis azzal a lelkes vállalással lép a nézők elé, hogy megújítja, új szintre emeli a képregényfilmek világát. Ezzel szemben David Ayer (a nem túl jól sikerült Harag, és az emlékezetesebbé vált Az utolsó műszak rendezője) nagyon messzire sodródik Christopher Nolan vállalkozásaitól, Zack Snyder éjsötét Watchmenjétől vagy a túlstilizáltság bajnokától, Frank Millertől.
Gunn neve a Marvelhez tartozó A galaxis őrzői -filmek író-rendezőjeként lehet ismerős, így a 2018-ban történt események ismerete nélkül akár meglepő is lehet, amiért a konkurenciának segített gatyába rázni az ő kívülállókról szóló szuperhősfilmjüket. De mi is történt pontosan? Három évvel ezelőtt egy szélsőjobboldali csoportnak köszönhetően előkerültek Gunn múltbéli ízléstelen poénjai a Twitteren, melyekkel kapcsolatban ugyan bocsánatot kért a rendező és állította, hogy tanult a korábbi hibáiból, a Disney mégis kirúgta őt. A DC pedig azonnal lecsapott rá és szerződtette egy új Öngyilkos osztag -filmre – miközben A galaxis őrzői teljes szereplőgárdája és fél Hollywood azért küzdött, hogy visszakapják Gunnt a harmadik rész rendezésére. 2019 márciusában végül a Disney újra felvette a direktort és egyből két galaxis őrzői-projektet is kapott, addigra azonban már hivatalosan is bejelentették, hogy ő fogja készíteni a The Suicide Squad ot. És ha van valaki, akinek a neve egyet jelent a kattant szuperhősfilmekével, akkor az James Gunn.
Az Öngyilkos osztag e tekintetben igazából visszalépés: a nem annyira rajongóknak azt üzeni, hogy a képregények világa zavaros univerzum, tele bárgyú szuperhőssel, akik nem tudnak mit kezdeni magukkal, és igazából mindegyiknek a zárt osztályon lenne a helye. Nem a mi világunkról beszélnek metaforikusan, hanem saját, öntörvényű káoszuk körül forognak, követhetetlenül és nézhetetlenül. Vagy mi még rosszabb: érdektelenül. Az Öngyilkos osztag túlvállalása egy másik Ayer mozival, a Szabotázzsal mutat meglepően sok rokonságot: a Killing hűvös üdvöskéje, Mireille Enos ott is a filmtörténet egyik legidegesítőbb nyomozóját hozta össze (Lizzy), és a rendező ott sem volt képes gátat szabni a parttalan ripacskodásnak. Mondjuk ki tehát: az Öngyilkos osztag az év eddigi legnagyobb tévedése, valahogy ez ég belénk a LOVE helyett, és nem is érzünk mást, csak valamilyen keserű és égett szagot utána. Meg az unalom édes, hosszan elnyúló ízét.
Mint ahogy arra is csakhamar rá kell jönnünk, hogy alapvetően nem a színészekkel van a baj, bár Will Smith a megkapónak hitt csücsörítésével már rég nem tűnik annyira átütőnek (jó érzékkel nem vett részt A függetlenség napjának folytatásában, de az osztaggal talán még rosszabb lóra tett), de Leto, Robbie, Courtney vagy Kinnaman kimondottan jó karakterszínész, a kiskanalat is el tudnák játszani, ha megteremtenék nekik a megfelelő kontextust. A legjobb példa arra, hogy a silány történet ékegyszerű karakterei hogyan temetik maguk alá a színészeket, az Viola Davisé. Miközben egymagában képes elvinni a hátán a Hogyan ússzunk meg egy gyilkosságot? című sorozat mindkét évadát a maga sokoldalú, energikus, célratörő ügyvédnőjeként, itt csak halovány mása önmagának: az osztagot kiötlő és azt irányító főnökeként inkább hasonlít egy elszántabb adóbehajtóra. A képek forrása: MAFAB Az eredetiség illúzióját csiricsáré színvilággal, harsány trükkökkel próbálja létrehozni az Öngyilkos osztag. A túlszínezésnek leginkább a két gonosz esik áldozatául: a nagy és látványos fegyvere előtt félmeztelenül vonagló Varázslónő és bumfordi fivére inkább a Szellemirtókba való, de egy jó arányérzékkel bíró rendező talán ott sem engedélyezne nekik egy jelenetnél többet.
7 Dunaföldvár 106. 5 Eger 101. 3 Fonyód Gyöngyös 101. 7 Győr 103. 1 Hajdúböszörmény 98. 9 Hajdúnánás 93. 3 Hajdúszoboszló 100. 6 Heves 93. 7 Kaposvár 99. 9 Kazincbarcika 88. 8 Keszthely 99. 4 Kiskunfélegyháza 91. 1 Kiskunmajsa 88. 2 Komló Miskolc 96. 3 Mohács 93. 8 Nagykanizsa 95. 6 Nyíregyháza Paks 107. 5 Pécs 90. 6 Salgótarján 100. 4 Siófok 92. 6 Sopron 94. 1 Szeged 87. 9 Szekszárd Szolnok 90. 4 Szombathely 97. 7 Tiszafüred 88. 7 Velence Veszprém Villány 100. 9 Zalaegerszeg 95. 8