Kiemelte azt is, hogy mindenki, aki részt vett a produkcióban, átélte '56-ot. A műsorban erről az időszakról is mesélt, ráadásul egy olyan történetet, amelyet hatvan évig tartott titokban. "Húszéves voltam 1956-ban. Amikor a november 4-i események után elindult az élet, ismét elkezdtünk munkába járni. Én akkor egy sokszorosító üzemben dolgoztam, és a főnököm, aki régi katonatiszt volt, egy nap megjelent és hozott egy igazolványt. Az volt ráírva, hogy az illető a szovjet hadsereg védelme alatt áll. Mécs Károly egy 60 évig őrzött titkot árult el: a színészlegenda eddig senkinek nem beszélt róla - Hazai sztár | Femina. Kérte, hogy ebből csináljunk még. Körülbelül 200 darab ilyen igazolványt készítettünk, aztán minden, a gyártáshoz használt kelléket megsemmisítettünk. Erről 60 évig senkinek nem beszéltem" – mondta Mécs Károly, majd hozzátette: "én azt kívánom, hogy háború többé ne legyen, mert ez az emberi produktum legmocskosabb alkotóeleme. " A zenés portérműsorban az irodalmi eszmefuttatások és színpadi múltidézés mellett a 2021-ben kapott elismerés is szóba került. " Álmodni sem mertem arról, hogy Kossuth-nagydíjat kapok, úgy gondolom ez nemcsak nekem szól, hanem a nemzedékemnek is.
Egy idő után viszont az embernek tudnia kell, hogy mi a kötelessége. Elegánsabb felállni, nem megvárva, amíg szánakozva összenéznek a háta mögött" – tette hozzá. Arról is faggatták, lehet-e valamiféle párhuzamot vonni a régi és a mai világ között: "El kell fogadni, hogy új tendenciák, új életszükségletek jelentkeznek a színművészet berkeiben is. A változás mindig a társadalmi közegben gyökerezik, az emberi önmegvalósítás módozata pedig elsősorban a teátrumok műsoraiban érhető tetten. Meggyőződésem, hogy nagyon sok a tévút, az értelmetlen zsákutca, de amióta színház létezik, ez a fajta útkeresés és rossz értelemben vett önmegvalósítás mindig elkísérte a pályát. " Mécs Károly 1956-ban újságot írt, egy nyomda reprodukciós részlegéhez tartozott. Amikor külföldre mentek a kollégái, őt is hívták: "Salzburgban lett volna munkám. Megváltottam a jegyet, kimentem a vasútállomásra, felültem a vonatra. Amikor az ablakból megláttam a János-hegyet, elöntöttek az emlékek, a szüleim, a testvérem ott laktak a közelében.
Nyomdásznak volt az özvegye. Vele németül játszottunk, beszélgettünk. Mindkét nyelvet jól bírtam, persze egy gyermek képességei szerint. Nem volt az rossz iskola, hiszen amikor évtizedekkel később fellépett egy bécsi színház előadásában, akkor azt írta a kritika: a színészek között a magyar vendégszereplő beszéli legszebben a nyelvet. Persze, mert én beszéltem egyedül irodalmi németet, ami egy hosszabb stúdiumnak volt az eredménye. Ahogy az is hozzájárult, hogy sokat olvastam németül. Továbbá volt egy műsorom, amelyben magyar költők, írók műveit mondtam német fordításban; ezzel szinte az összes jelentős németországi városban felléptem. Ifjúkoránál maradva: sráckorában tanulmányai mellett a János Kórházban is dolgozott a nyári szünidőben. Egyrészt közel volt hozzánk az intézmény, másrészt érdekelt a gyógyítás. Megfordult a fejemben, hogy orvos leszek. A János Kórházban pavilonosként foglalkoztattak. Reggel hatkor már lépcsőt mostam, hordoztam a betegeket, leszállítottam az ebédet a távoli konyháról.