Kleopátra afrodiziákumnak vélte! Kerti krókusz, sáfrányhibrid – Fotó: Opioła Jerzy / Wikipédia Ami fáinkat illeti, most virágzik a mogyoró, a tiszafa, a fűz és a nyárfa is! Nyisd ki a szemed a természetben és gyönyörködj!
És két lábtörlő puhán, nemezesen puffan csupán, porfelhőt szusszant, fel a magas égig, ahol felhőpamatok felelnek rá ragyogón. És a napra lehet nézni, mert most már van NAAAP, jól kisütötte nekünk az égi sparhelt. A faluhídon dübörögnek a lóerők, küzdenek egymással a hajóvonták, akiknek találkozása hiába tilos. Latinovits Zoltán újabb fantasztikus verselőadása: Szeptember végén. Ki a hibás, ha két bumburnyák teherautó közé, mint két hatalmas zápfog közé, beszorul egy kis személyautó, mint egy húscafat? Röpdösnek a lágy bezzegek, bezzeg anyád, bezzeg, te kócsag, bezeng a környék. A tető körül már nem röpködnek a tegnap esti miniatűr Batmanek (magyarosan,, batmány"), tisztulata lett az időnek. Felsöpörve a döngölt padlójú IRODALOM-TÁR, valójában Tibor fészere, ahol rakásban áll a deszka, a tűzifa, a tégla, a viseltes ajtók-ablakok. Itt minden darab anyagnak sorsa van, minden jön valahonnan, alig várom, hogy versben derítsük ki, merről is érkezett. Jöhet ezerrel a Kaláka, jöhet a vers, a ringató, a megnyitó, a dünnyögő, a kerekítgető, a pengető, a zengető, jöhet a versműhely, jöhetnek a pomogácsok!
Még nyílnak a völgyben a kerti virágok, Még zöldel a nyárfa az ablak előtt, De látod amottan a téli világot? Már hó takará el a bérci tetőt. Még ifju szivemben a lángsugarú nyár S még benne virít az egész kikelet, De íme sötét hajam őszbe vegyűl már, A tél dere már megüté fejemet. Elhull a virág, eliramlik az élet... Űlj, hitvesem, űlj az ölembe ide! Ki most fejedet kebelemre tevéd le, Holnap nem omolsz-e sirom fölibe? Oh mondd: ha előbb halok el, tetemimre Könnyezve borítasz-e szemfödelet? S rábírhat-e majdan egy ifju szerelme, Hogy elhagyod érte az én nevemet? Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt, Fejfámra sötét lobogóul akaszd, Én feljövök érte a síri világból Az éj közepén, s oda leviszem azt, Letörleni véle könyűimet érted, Ki könnyeden elfeledéd hivedet, S e szív sebeit bekötözni, ki téged Még akkor is, ott is, örökre szeret! Koltó, 1847. szeptember