Ennek a dilemmának az eldöntése nehéz és egyik márkánál sem egyértelmű. A legfontosabb kérdés talán az, hogy mennyit megy az ember egy év alatt. Ezek után már könnyebb okosan dönteni. Ha csak azt nézzük, hogy a Fordnak az 1, 0 literes, 100 lóerős benzinese a jobb vagy az 1, 5-ös, 120 lóerős dízel, akkor talán az előbbit hoznánk ki győztesnek. A Ford Fiesta 1. 5 TDCi ugyan jobban megy, erősebb, gazdaságosabb, de egyik ismérvében sem annyival jobb, mint amennyivel drágább. Az 1, 0 literes EcoBoost benzines átgondolt, ésszerűen megalkotott, s a maga módján még élvezhető erőforrás is. Persze dinamikában nem veszi fel a versenyt a dízellel, de 2000-es fordulatszámtól már megindul, vidáman és lelkesen pörög, nem is fullad ki hamar. Mi több, ennek nincs is olyan hangja, mintha egy tucat NDK-s kávédaráló dolgozna benne motor helyett, ami azért a hasonló méretű háromhengereseknél olykor-olykor előfordul. A Ford Fiesta teszt egyik legkellemesebb meglepetése számunkra a kiváló zajszigetelés volt.
Kisautó, de a legkomolyabb hangrendszere 675 wattos összteljesítményű. Ennek kapcsán a Harman akusztikai mérnökét kérdeztük, illetve ki is próbáltuk a kocsit. Hirdetés Teszt, összegzés A nálunk járt Ford Fiesta tesztautó is megkapta ezt az elképesztő összteljesítményű, jelentős felárért megvásárolható zenei rendszert, és bár az infotainment-felszereltsége is maximális volt, erről most csak érintőlegesen számolunk be, hiszen egy szabványos, Ford SYNC 3-kezelőrendszer van rajta, amiről korábban már átfogóan írtunk. Ugyanúgy 8 colos, fényerőben gazdag kijelző került a középkonzoljára, a rendszer fürge, és tökéletesen működik az Apple CarPlay és az Android Auto is, ha használjuk a beépített USB-csatlakozót. USB-csatlakozó a könyöklő tárolójában és a középkonzolba építve is van [+] Az autó képes magától beállni a párhuzamos vagy merőleges parkolóhelyre, ráadásul meglepően ügyesen, és a tolatókamera képe is remek – ameddig el nem koszolódik, hiszen egyébként kimondottan rossz helyre, a rendszámkeret fölé került, szabadon.
Hogy ki õ? Nem egy politikailag korrekt euro-bürokrata családanya, nem egy klímavédõ golyókapkodó, aki bioetanolos BMW-je helyett árban egyenértékû villamos targoncát keres… hanem egy divatiparban dolgozó, 25 év körüli milánói lány. Közönségem érintett részének szíve nyilván nagyot dobban a hírre. A többiek megnyugtatására hadd közlöm máris: ha a Fordnál erre a célpontra lõttek, lefûrészelt csövû puskát használtak hozzá. Ember legyen a talpán, akit az ékforma kisautó könnyed ívei és merész domborulatai hidegen hagynak. A célközönség megszemélyesítése ezzel együtt telitalálat: úgy áll a Fiestának, mintha rászabták volna, és olyan asszociációkat sugall, melyek mindkét nem képviselõi számára vonzóvá teszik merészen felskiccelt karakterét. A lényeg azok kedvéért, akiknek nem volt alkalmuk elmélyedni a milánói – úgy általában az északolasz – lányokban: tegyék meg mielõbb. Az orruk meg a szemöldökük olyan, amilyen… de a stílusuk sosem hagy maga után kívánnivalót. A Fiesta merész vonalvezetése még a fényezés leírhatatlan metálzöldjét is megbocsáthatóvá teszi.
A közel merőleges hátfal pedig rosszabb időben mágnesként vonzza a vizet és a koszt, ami nagyjából determinálja, hogy rosszabb időben mennyit fogunk vele látni. Szerencsére az ultrahangos parkolószenzorok jól bírják, egyedül az adaptív tempomat első lökhárítóra helyezett érzékelője jelzett még hibát, ilyenkor addig kell nélkülöznünk mindennemű sebességtartást, amíg le nem takarítjuk a szóban forgó részt. A DAB-rádió sem maradt ki, még a infotainment-csomagban is benne van [+] Zenei funkciók terén nincs extra az eredeti rendszerhez képest, a hangszínszabályzó a mélyek, a közepek és a magasak kiemelésére vagy elnyomására ad teret, ezen kívül van balansz, tér és sztereó mód, adaptív hangerő, ami sebességfüggően, az ehhez társuló erősebb vagy visszafogottabb menetzajhoz igazítja a zene szintjét. Hangminőség szempontjából az USB-s megoldás hallatszik a legjobbnak, de Bluetooth segítségével is jó eredmény érhető el, ráadásul ezen keresztül képes a teljes zenei listánkat megjeleníteni a központi kijelző, ami a legtöbb hasonló rendszernél egyáltalán nem alapvető, sok esetben csak előre- és visszalépés lehetséges.
A színészi játékra tehát sem esetükben, sem pedig a többi szereplőnél sem lehet panasz. A sorozat két kulcskaraktere, Thulin és Hess. Tökéletes atmoszférát teremt A már említett kiváló színészi játék, az érdekfeszítő alapsztori és a lendületes tempóban előrehaladó események mellett a sorozat másik nagy erőssége az, hogy tökéletesen megteremti a történethez illő atmoszférát. A gesztenyeember végig Dániában, legfőképp Koppenhágában játszódik, így napsütéses jelenetekből szinte egy sincs. A skandináv krimik szégyenfoltja - The Valhalla Murders- kritika - Cinemazing. Ennek a produkciónak pedig tökéletesen állnak a borús vágóképek, mivel tényleg nem egy felemelő sztoriról van szó, a vizuális nyomasztáshoz pedig a baljóslatú zenék, a komor színvilág és a borús, esős időjárás is sokat hozzátesz. Az egész sorozat ködös, esős időben játszódik. Nem tudsz vele mellélőni Noha eleinte meglehetősen nehéz komolyan izgulni egy olyan krimisorozaton, ahol a feszültség fő forrását egy drámai zenei kíséret mellett felbukkanó gesztenyefigura jelenti, de a Netflix minisorozatának mégis sikerült elérni, hogy az ember gyomrát hat részen keresztül gúzsba kösse, a fenekét pedig a fotelhez szegezze.
A nyomozás előrehaladtával felfedeznek egy furcsa és megmagyarázhatatlan "bizonyítékot" amely az ügyet egy egy évvel korábban eltűnt, halottnak hitt lányhoz köti, aki a politikus Rosa Hartung (Iben Dorner) lánya. Ekkor a nyomozók is tudatosítják magukban, hogy ezt a munkát nem lehet fél vállról venni, így a legnagyobb erőbedobással vetik bele magukat az ügybe. A sorozatgyilkos Rosa Hartungot, a polgármestert is a célkeresztjébe helyezi. Borzongató a Netflix legújabb skandináv horrorja | Kritika: Vörös pont | Mafab.hu. Látványos karakterfejlődések, jó színészi játék A sorozat ezen pontján kissé azt érezhetjük, hogy kezdünk belegabalyodni a szálakba, de nyugalom, a végén az összes kérdésre választ kapunk. A nyomozással egyidejűleg ráadásul a szereplők, különösen a két nyomozó karaktere is egyre jobban kirajzolódik. A kezdetben végtelenül magabiztosnak és keménynek tűnő Thulinban megismerjük a gyermekét elhanyagoló, hétköznapi életre és az anyaságra képtelen, elkeseredett nőt. Hess kezdeti lazasága mögött pedig egy családi tragédiába belerokkant, hatalmas és érzelmekkel teli férfiszív rejlik.
). Miért van egy csoportfotó az áldozatnál? (Lehet az alapján öl a gyilkos? ). Ezek mind olyan kérdések voltak, amelyekre a második rész után rá kellett volna kérdezni, de csak cuppogtak a szereplők a halottak felett. Mi lehet az összefüggés az áldozatok között? Napéjegyenlőség sorozatkritika • Filmsor.hu. Csak nem a gyerekkoruk? De azt átvizsgálni már csak a sorozat vége felé lehetett. Ezeket laikusként is átgondolja az ember és végigmegy rajtuk. Én a 3. rész után már csak azért folytattam, hogy lássam, mikor jönnek rá a főszereplők azokra a dolgokra, amikre én már rég rájöttem. A történet mellékszálairól nem is beszélve, amik sokszor izgalmasabbak voltak, mint maga a főszál, de nem tettek velük semmit. Csak hagyták lógni a levegőben. Kata fia, aki egyértelműen egy lánynak a megerőszakolásában segédkezett és videóra vette, sokkal érdekesebb szál volt, mint a gyilkosságok. Természetesen ezt is képesek voltak elrontani, hiszen az anyuka eltusolta a fiáról a gyanút (ami akár jó is lehetett volna), de közben hagyta, hogy a fia hazudjon neki és mindenki másnak, és még ő kért bocsánatot a fiától.
Tippelek, de ez a nemrég elkövetett sorozatgyilkosságok miatt lehet ( pl: az izlandi Brenton Tarrant vagy a norvég mészáros Behring Breivik miatt). Ezek voltak azok a momentumok, amiket kifejezetten érdekesnek és élethűnek találtam. Összességében, azt mondom, ha valaki lassú lefolyású, rideg krimisorozatra vágyik, inkább nézze meg a The Sinnert, vagy a The Fall című sorozatot (Gillian Anderson és Jamie Dornan főszereplésével). Vagy a nagy kedvencemet, a True Detective-et. Ezek bőven túlszárnyalják a Valhalla Murderst. írta: Tóth-Hefler Katalin (Hope) Képek:Decider, Cinemalcholic 442 megtekintés.
A krimi és a vígjáték két olyan műfaj, amelyek ritkán találkoznak egymással. Épp ezért különleges, amikor olyan sorozat készül, amin egyszerre lehet izgulni, borzongani és nevetni. A Netflix december végén mutatta be a Hétköznapi szorongások (Anxious People) című új sorozatot, Fredrik Backman 2019-es regényének adaptációját. A könyv idehaza is megjelent, így elképzelhető, hogy vannak, akik már betéve tudják az alapsztorit. Azoknak, akik nem olvasták a könyvet: egy svéd kisvárosban járunk, szilveszter előtt egy nappal. Egy ingatlanügynök úgy gondolja, hogy ez a megfelelő időpont egy lakásbemutatóra, de arra nem számít, hogy egy félresikerült bankrablás után a maszkos bűnöző épp ide menekül be, majd túszul ejti az érdeklődőket. A Hétköznapi szorongások két főszereplője Jack (Alfred Svensson) és az apja, Jim (Dan Ekborg), akik mindketten rendőrök, és nemcsak a munkájuk során vannak folyton együtt, hanem otthon is, hiszen egy fedél alatt élnek. Apja-fia először észre sem veszik, hogy bankrablás van folyamatban, egészen addig, amíg a veszekedésüket félbe nem szakítja a fodrászuk.
Szűrő Kísértet - zsebkönyv Nyár. Harangzúgás. Egy fiú, Gusto, a konyha padlóján fekszik egy vértócsában. Az élet lassan elszáll belőle, s ő sorra veszi mindazon eseményeket, amelyek idevezettek. Mostohák - zsebkönyv Kristina Ohlsson Százak láthatták volna, mégsem tűnik fel senkinek, amikor egy zsúfolt svédországi vonatról elrabolnak egy kislányt. Az anyja nem volt mellette, mert az egyik állomáson véletlenül lemaradt. Szomjúság - zsebkönyv Jo Nesbø Harry Hole három éve visszavonult a nyomozói munkától, a rendőrtiszti főiskolán tanít, kiegyensúlyozott életet él. Ám a boldogság vékony jég, amely bármikor beszakadhat az ember lába alatt…
Ezeknél a nagy ugrásoknál először csak rezeg a léc, majd lassan annyira valószínűtlen és életszerűtlenné válik maga a történet, hogy a néző elkezd kissé feszengeni, a nagy fordulat pedig a hiteltelenség határvonalán mozog. Különösen azt figyelembe véve, ha visszabogozzuk a történeteket, akkor egy csomó mindennek egyszerűen nincs értelme. Amiért nagy kár, mert a sorozat tényleg remekül kezdődött, és volt benne fantázia, de az írói logika jelen esetben nem működött, legalábbis a legvégére. És azért is kár, mert A gesztenyeember jó karakterekkel és jó színészekkel dolgozott. Az például jó kis csavar, hogy a gyerekeiket elhanyagoló áldozatok ügyében nyomozó rendőrnő kénytelen maga is elhanyagolni a lányát, és jó húzás volt partnerét kezdetben egy seggfejnek megtenni – az persze nem tudom, hogy az alapból sem feltétlen szimpatikus Mikkel Boe Følsgaard azért kapta meg ezt a szerepet, hogy ne szeressük vagy ő másoknak azért jobban bejön -, és a gyerekét elveszítő politikusnő és férje történetszála sem rossz.