talán elvált örökre! Sírva mentem kvártélyjáig S onnan a kertek aljáig. Indúlt nyelvem bús nótára, Árva gerlice módjára. Csákóját könnyel öntöztem, Gyász pántlikám rákötöztem; Tíz rózsát hinték lovára, Százannyi csókot magára. A lelkem is sírt belőlem, Mikor búcsút veve tőlem: "Isten hozzád! Csokonai Vitéz Mihály: Szerelemdal a csikóbőrös kulacshoz (verselemzés) - Oldal 6 a 7-ből - verselemzes.hu. " Feltétlenül szólnunk kell még a népköltészet Csokonaira gyakorolt hatásáról. A költő a legelsők között ismerte fel irodalmunkban a nép ajkán élő alkotások értékeit, sőt maga is gyűjtötte a népdalokat. A népdalok hangvételének, nyelvének hatása érezhető a Szerelemdal a csikóbőrös kulacshoz és A szegény Zsuzsi a táborozáskor című költeményekben. A felvilágosodás műveltségeszménye és a népies szemlélet ötvöződik a Jövendölés az első oskoláról a Somogyban című 1799-ben írt költeményében. A vers a poeta doctus, a tudós költő ironikus rajza a műveletlen és elmaradott magyar viszonyokról. Az újjáéledő remény szava szólal meg a jelent ostorozó, a tudást legfőbb értéknek tekintő költemény utolsó soraiban: " De tán jő Oly idő, Melyben nékünk A vidékünk Új Hélikon lesz. "
Drága kincsem, galambocskám, Csikóbőrös kulacsocskám! Érted halok, érted élek, Száz leányért nem cseréllek. Megvídító orcácskádat, Csókra termett kerek szádat Ha a számhoz szoríthatom, Zsuzsiét nem csókolgatom. Óh, hogy kótog a kebeled, Melyben szívemet viseled! Óh, milyen szép az ajakad S arany láncra méltó nyakad! Karcsú derekadon a váll Halhéj nélkűl is szépen áll; Nem úgy ám, mint a Mancié, Vagy a majd megmondám kié. Szép a hajad szép szála is, Ha kis csikó hordozta is, Nem akasztott ember haja, Mint a Trézi rőt vuklija. Édes a te danolásod, Jérce-forma kotyogásod: Kittykottyod innepi ének Bús szívemnek, szegénykének. Ha bánatim közlöm véled, Egy szódra lelkem megéled; Ha jókedvem csucsorodik, Általad megszaporodik. Mikor hideg szelek vagynak, Elveszed mérgét a fagynak; És mikor a hév nyár lankaszt, Nékem te megfrissíted azt. Óh, ha téged nem láthatlak, Be óhajtlak, be siratlak! S ha képed kezembe akad, Szememből örömkönny fakad. Téged hordozlak útamban, Téged ölellek ágyamban; És valahányszor felkelek, Szerelmedről énekelek.
A halál tényét tudomásul kell venni, de nem lehet félelem forrása. Így Csokonai bordalaiban gyakran együtt jár a mulatozás és a halál, de a halálfélelem teljesen hiányzik belőlük. Ez a halálfilozófia jelenik meg a Szerelemdalban is: Keserves sors! adjatok bort! Lakjuk el előre a tort; Ami menne más kutyába, Jobb, megy a magunk torkába. A "Keserves sors! " felkiáltás nem halálfélelemre utal, hanem csupán a szomorú tény elfogadása, hogy az ember egyszer meg fog halni. Viszont a költő le is győzi a halált, hiszen a halotti tort is csak egy borozásra való alkalomnak minősíti, s azt mondja: "Lakjuk el előre a tort". Vagyis már most igyuk meg azt a bort, amit majd a toron fogyasztanánk. Így jelenik meg a versben egyszerre az italozó ember végletek felé hajló filozofálgatása, valamint a felvilágosult ember félelem nélküli, racionális számvetése élettel és halállal. Végül jön egy utolsó szerelmi vallomás (19. versszak), amely összegzi a játékot, s az utolsó strófa, mint afféle epilógus áll a vers végén: Óh, csókollak, óh, ölellek!