Így igaz, Móricznak nincs szüksége posztmodern szemfényvesztésre, hogy hatásos legyen. Minden mondatának van eleje, és vége, a mondatok nem fejezet-hosszúságúak, nagybetűvel kezdődnek, ponttal (vagy hárommal sokszor), kérdőjellel vagy felkiáltóval végződnek. Egész rendes szöveg ez. Magyarul van. Értjük. Nincs elvonva az értelem, nem kell keresgélnünk, hogy ezzel meg azzal vajon mi a csudát akar mondani Móricz. Leírja. Őszinte magyar ember módjára. Aztán valahogy mégis, mégis csoda az egész: él, szinte lélegzik a papír (! ), ott hagyja rajtunk (bennünk) a keze nyomát, lüktet (képzelj egy lüktető könyvet! Petőfi Sándor: A RAB OROSZLÁN. félelmetes, mi? )… érthetetlen. Hogy lehet néhány egyszerű mondattal ezt elérni? Hogy lehet ilyen félelmetes erejű prózát írni, ami ledönti az embert a lábáról, mint a hurrikán, ennél már csak a gázszámla lehet sokkolóbb… Bámul az ember, persze csak miután befejezte az olvasást, mert addig nem ereszti ez a világ, a betűk, szavak által megteremtett világ, és együtt él a könyvvel, a szereplőkkel… A regényről még: tényleg ilyen lenne a házasság?
A fájdalmon keresztül meglátod, akit nem akartál látni, és megismered, akit nem mertél megismerni, míg együtt voltál vele és láttad, ahogy az ember lát a szemeivel, de az ember nem tud érzékelni az érzékeivel, az ember csak az emlékein át lát... A rab oroszlan . még a gondolat sem segít... Az is szegény koldus, alamizsnáért könyörög... csak az emlékezés gazdag, csak az ad, mert annak a kezében van a kifogyhatatlan kincstár. fejezet
Pest, 1848. január
Petőfi Sándor A végtelen birodalom helyett Adának néki egy kis ketrecet! Vasrostélyos kicsiny ketrecben áll Az oroszlán, a sivatag-király. Hagyjátok őt békében állani, Szentségtelenség háborítani. Ha elrablák a szabadságot tőle, Hadd gondolkozzék legalább felőle; Ha el nem éri a fa sudarát, Hadd lépjen árnyékára legalább. Ott áll merően, méltóságosan, Még mostan is mily méltósága van! Elvették szabadságát, mindenét, De nem vehették hős tekintetét. Merően áll, miként a piramíd, amely Sokszor nézett reá komor köveivel. Ott járnak kósza gondolatjai, Magát szülőföldére képzeli, Amelynek sivatagjait vele Együtt zúgá be a szamum szele. Ez a szép föld, ez volt a szép idő!... De tömlöcének őre jő, S merengésének eltünik világa, Mert vesszejével őt ez főbe vágta. Vessző s egy ily fickó parancsol néki, Oh minden égnek minden istenségi! Ilyen mélyen hajolt magas feje, Ilyen gyalázatot kell tűrnie! Petőfi Sándor: A rab oroszlán. S a bámuló, otromba néptömeg Gyalázatán még egy nagyot röhög. Hogy mersz pisszenni, léha söpredék? Ha szét találja törni tömlöcét, Ugy összetéphet, ugy széjjeltagolhat, Hogy lelked sem marad meg a pokolnak!