Jelenet a filmből. Forrás: A kutya karmai közt összességében egy lassú, kimért, véleményem szerint talán az adaptálás során olajozatlanul maradt gépezet. A jó alakítások és minőségi kivitelezés miatt azonban akad, mi tovább lendítsen minket a bukkanókon, és eljuttasson a végkonklúzióig, ami valamelyest rendet rak az előtte műfajok és merőben eltérő lezárások közt bolyongó film zűrzavarában. Kiemelt kép:
Mindezt megelőzően pedig Rose és fia, Peter vannak elsősorban a gátlástalan, rideg farmer célkeresztjében, hármuk személyes konfliktusaira feszül fel a film fő témája: a toxikus maszkulinitás, avagy mérgező férfiasság. Ez a nyugaton elterjedt fogalom abból a sztereotípiából indul ki, hogy a férfiak egy probléma, érzés, vagy trauma feldolgozását elutasítják, mert annak integrálása a személyiségbe bizonyos társadalmi normák szerint a gyengeség jele lenne, így a megoldatlan feladat ellensúlyozása okán, a felgyülemlett energiával erőszakos tetteket követnek el. Ezen fogalom szolgál alapjául a film drámájának, véleményem szerint teoretikailag hamis, hatásvadász módon, ugyanis a nemi megkülönböztetés és az indíték megközelítéséből értelmét veszti a fogalom. A toxikus maszkulinitás férfispecifikus mivoltát nem gondolom szükséges megközelítésnek, hiszen ezen fogalom női verziója csakugyan legyártható a férfi princípiumok helyett nőkre jellemző cselekvésmódok használatával. Továbbá a fogalom, amennyiben nemi vagy bármely más csoportra elkülönített személyekre alkalmazzuk, elveszti érvényét, hiszen a feltételezett cselekedetek indítéka személyenként változó: minden emberi lény más-más szubjektív élményeit kompenzálja különböző mértékig.
Elengedhetetlen hangulatot teremt ahhoz, hogy még inkább átélhessük az ott élők általános szorongását és a farm iránti hódolatukat. Cumberbatch baljós jelenléte uralja a cselekményt és az atmoszférát, de nem csak miatta érdemes megnézni. Folyton duzzadó és lélegző konfliktusháló bontakozik ki, és az egészét átjárja a fenyegető vibrálás, valósággal magához bilincsel a film. A megoldás szinte elhanyagolható: az ok-okozati összefüggéseknek annál sokkal frusztrálóbb megmutatkozásai vannak, minthogy Phil mitől olyan, amilyen. Nincsenek a cselekményben olyan hézagok, amik nagyobb vagy félreérthető ugrásokat feltételeznének, ezért a fejezetekre tagoltság az egyetlen, ami néha megakasztja az egyébként gördülékeny történetet és a várakozással teli nézőt könnyen kizökkentheti. Mindenesetre, a film elérte, hogy a füttyszót rossz ómennek könyveljem el életem hátralévő részében. Jöhet még több film, sorozat, könyv, képregény? Katt ide!
Delta variáns ide vagy oda, szeptember elsején elstartolt a 2021-es Velencei Nemzetközi Filmfesztivál, és ezt én magam is csak akkor fogtam fel, amikor a bécsi átszállásnál a reptéri buszon megpillantottam Palvin Barbit, aki biztosan az idei vörös szőnyeges kötelezettségét jött teljesíteni az egyik legszebb, de mindenképp legegyedibb olasz városba. A fesztivál Pedro Almodóvar új filmjével, a Parallel Mothers szel startolt, ami egy ízig-vérig Almodóvar-mozi annak minden előnyével és hátrányával, vagyis valahol az életmű közepes darabjai között helyezkedik el. Almodóvarnál azonban érdekesebb volt maga a fesztivál, ami kegyetlenül komolyan veszi a Covidot. A maszk lehúzásra azonnal figyelmeztetik az embert minden belső térben, de már a külső sorban állásoknál is fel kell húzni (ezt a cikket is egy FFP2-es maszkot viselve írom a sajtószobában). Gyakori a hőkamerázás, és a Covid vakcinázottságról vagy negatív tesztről szóló igazolásokat is napjában többször ellenőrzik, ráadásul minden moziszék között helyet hagynak ki.