A Netflix új, sötét humorú thrillervígjáték-sorozata böszme hosszú címével ( Nő a házban szemben az utca másik oldalán a lánnyal az ablakban) elsőre aggodalmat kelthet a nézőben, de hamar kiderül, hogy egy ritka ravasz paródiával van dolgunk, amely remekül álcázza magát! Még egyetlenegyszer hajlandó leszek leírni Kristen Bell új minisorozatának címét: The Woman in the House Across the Street from the Girl in the Window ( Nő a házban szemben az utca másik oldalán a lánnyal az ablakban), de innentől fogva " Nő a házban szembenként " fogok csak a produkcióra hivatkozni, bármennyire is csábító a TWITHATSFTGITW mozaikszavas megoldás. Véleményed van a cikkről vagy a filmről? Írd meg nekünk kommentben! Szóval a Nő a házban szemben címe is már gyanús, de sokáig abban a hitben élünk, hogy a világ legnagyobb plágiumával van dolgunk, annyi minden hasonlít Amy Adams Nő az ablakban című filmjére. Azonban annyira pofátlanul sok minden, hogy pillanatra felmerül a vidámabb hangvételű reboot vagy a rettenetesen ügyetlen kopírozás lehetősége is.
A Nő az ablakban alaptörténete első pillantásra egyértelműen Hitchcock 1954-es klasszikusa, a Hátsó ablak és a Tate Taylor rendezte A lány a vonaton szerelemgyereke. Utóbbival leginkább a két főhős karaktere között látunk párhuzamot, ugyanis mindketten családi traumáik hatására váltak alkoholistává, majd egy bűntény szemtanúi lesznek, ám egyikünknek sem hisznek, beszámíthatatlan állapotukra hivatkozva. A Hátsó ablak kal való párhuzam abból fakad, hogy egyik főszereplő sem képes elhagynia saját házát – jóllehet Jeff nem mentális, hanem fizikai okok miatt, ő ugyanis a lábgipsze miatt kényszerül a bezártságra –, így mindketten csak az ablakból kémkedve, leszűkített keretek közt tudják folytatni a nyomozásukat és a bizonyítékgyűjtést. Ami azonban a történet és a karakterek síkján megmutatkozó párhuzamokon túl még érdekesebbé teszi a Nő az ablakban t, hogy vizualitásában is roppant kreatív – és amelyben szintén visszaköszön egy kis Hitchcock. Pontosabban egy konkrét filmje, a Szédülés, amelynek James Stewart alakította főszereplője egyébként szintén egy életét és munkáját megnehezítőt fóbiában, csak éppen nem agora –, hanem akrofóbiában, azaz magasságtól való félelemben szenved, és egy ebből a problémájából adódó traumát nem képes évek óta kiheverni.
Mindkét filmben központi szerepe van tehát a traumafeldolgozásnak, a fóbiák okozta megkötöttségeknek, az álmoknak és emlékképeknek, amiket a Szédülés elképesztően izgalmas képi megoldásokkal érzékeltet. Ez tetten érhető a Nő az ablakban esetében is, ahol Anna álmaiban folyamatosan visszatér egy bizonyos motívum, amelyről később, egy heuréka-pillanat során kiderül, hogy egy korábbi, feldolgozatlan trauma Annába égett emlékképe. Ezek az emlékképek kreatív módon tárulnak elénk: Anna úgy hívja elő azokat, mintha a jelenben, fizikailag is, nem csupán a fejében elevenednének meg – például a nappaliban ülve néz át a konyhába a résnyire nyitva hagyott ajtón vagy kulcslyukon keresztül, ahol egy pár nappal ezelőtti esemény emlékei mutatkoznak meg. A Nő az ablakban folyamatosan fenntartja a feszültséget és egy pillanatra sem ad bizonyosságot. Így pedig mindvégig kénytelenek vagyunk talonban tartani mindkét lehetséges opciót: valóban beszámíthatatlan Anna, és mindaz, amit látott, puszta hallucináció, vagy pedig valaki csúnya játszma során az őrületbe akarja kergetni?
Ha nem tudnánk előre, hogy a Nő a házban... -t paródiának szánták, nagyon kevés nyom utal arra, hogy tényleg az. Teljesen olyan, mint egy darab a fent ismertetett alműfaj tagjai közül, csak a szokásosnál gagyibban és még kevesebb ötlettel megvalósítva. Forrás: Netflix Az ugyanis, hogy az alkotók pusztán megmutatják, milyen cselekményelemeket és sablonmegoldásokat használnak ezek a filmek, ráadásul nagyrészt ugyanúgy, ahogy a szóban forgó alkotásokban is művelik, még nem elég a paródiához. Ez csak egyszerű felsorolás, ha tetszik, filmkészítői katalógus, és önmagában még azon nézők számára sem vicces, akik betéve ismerik A lány a vonaton -klónokat. Ha nem is olyan olcsó módon, ahogy a Horrorra akadva -opusokban, de a paródiához kell valami túlzás, hogy a közönség is tudja, mit néz – és nem utolsósorban, hogy nevessen. Ilyen elem a Nő a házban... -ban nagyjából négy alkalommal bukkan fel a teljes cselekmény folyamán: a végtelen számú, soha el nem fogyó egyforma jénai edény, a szexjelenet a nyakba akadó pulcsival és egyéb vidám apróságokkal, a csekély értelmű karbantartó figurája és a végső megoldás a gyilkos személyével kapcsolatban az, ami szellemesnek mondható, és beillik paródiának; utóbbi különösen, mivel talán egyedüli fogásként valóban az eredeti mű csattanóját karikírozza.
Hát nagyjából ez lesz az eredmény, amikor nem alkotói invencióból, ihletből vagy frappáns ötletből, hanem kizárólag gazdasági szempontok alapján készítenek szellemi terméket. Nagy kár érte, mert a jelenség valóban fontos, és tényleg vannak szarvashibái. Talán készül majd belőle egyszer egy valóban értő és vicces paródia is – de az valószínűleg nem a Netflixen.
A Nő a házban szemben az utca másik oldalán a lánnyal az ablakban csaknem olyan kiábrándító, mint a jelenség, amit parodizál. Kritika a Netflix hosszú című sorozatáról. Nem túl meglepő módon a Hugh Davidson – Larry Dorf – Rachel Ramras-triónak is feltűnt az, amiről mi is sokszor írtunk már itt a hasábjain. Miszerint a Holtodiglan farvizén új alműfaj alakult ki a női lélektani thriller vonalán: ezeknek az egytől egyig valamely sikerregény adaptációjaként készülő alkotásoknak az a további közös vonásuk, hogy egyszerre ásnak a női psziché mélyére és tárnak fel – a legtöbbször egy-egy traumával párhuzamosan – valamilyen párkapcsolati problémát, miközben nem kevés primer izgalommal is szolgálnak.
A film előzetesét megtekintve és a hosszú címet alapul véve attól lehetett tartani, hogy a Nő a házban szemben az utca másik oldalán a lánnyal az ablakban azt a színvonalat lőtte be, mint a nem túl szép emlékű Ne légy barom, illetve a belőle sarjadzó Horrorra akadva -filmek (ha még emlékszünk, előbbi alkotásnak az volt a teljes címe, hogy Ne légy barom, míg iszod a dzsúszod a gettóban), azaz szellemes paródia helyett olcsó travesztiaként valósítják meg a kifigurázást (vagyis fogják a célpont elemeit, és megcsinálják ugyanazt, csak otromba megoldásokkal, színészileg pedig ripacskodva). Bizakodásra adott okot a Nő a házban… főszereplőjének választott Kristen Bell, aki kiváló komika – a sorozatot viszont ő sem menti meg. Meglepő módon azonban a netflixes paródiával egyáltalán nem az a probléma, mint a Horrorra akadva -részekkel, hanem annak pont az ellenkezője. Az alkotók ugyanis fogták a kifigurázandó mű elemeit, és megcsinálták ugyanazt – olyan megoldásokkal, mintha nem paródiát akartak volna készíteni, hanem egy egyszerű, becsületes filmet.