Bővebb információk az alkotásról a Filmio oldalán találhatók — áll az összegzésben.
Büntetésüket töltő apák meséket írnak, amelyek alapján mesefilmek készülnek – saját maguk és otthon levő gyerekeik főszereplésével. A filmet keretező közös alkotói folyamat során belelátunk a fogvatartottak és családjaik párhuzamosan zajló életébe és nehezen működtethető kapcsolataik alakulásába. A mai filmes technológiának köszönhetően a mesefilmekben apa és gyereke egy mágikus, szabadon alakítható világban találkozhat, átlépve ez által a kézzelfogható valóság korlátait. Kérdés viszont, hogy a fikcióban megtörténő találkozás élménye tud-e valós hatással lenni ezekre a nagyon szigorúan korlátozott, súlyosan terhelt kapcsolatokra. Valódivá tud-e válni a fantázia világában létrejövő közelség, vagy megreked valamiféle mesterségesen létrehozott illúzió szintjén? Dokumentumfilmklub - Mesék a zárkából - | InterTicket. Producer: Gyárfás Eszter Operatőr: Nagy Zágon, Kürti István Vágó: Hargitai Eszter, Vághy Anna Vetítés, jegyrendelés:
Visky annyit csavart a koncepción, hogy a börtönbüntetésüket töltő apák itt maguk írják a meséket, és le is forgatják azokat egy profi stáb segítségével, főszerepben saját magukkal és a gyerekeikkel. A rendező több börtönben is felhívást tett közzé, majd a jelentkezők közül választotta ki azt a három férfit, aki vállalta, hogy részt vesz a játékban. A bűncselekményeik részleteire, a gyerekkorukra vagy az etnikai hátterükre nem volt kíváncsi, csak arra, hogy a hiányuk milyen hatással van a család életére, és hogy ők miként élik meg a távollétet. A "hagyományos" meseterápia, ideális esetben, segít közelebb hozni egymáshoz a szétszakított családokat, és közben a fogvatartottak önkifejezési készsége is fejlődik. Nyilván Visky is hasonló eredményeket várt, amikor 2017-ben belevágott a projektbe, könnyes egymásra borulásokat, katartikus pillanatokat vizionálhatott, és részben be is jött a számítása. A főleg garázdaságért és rablásért elítélt marcona férfiak lelkiismeretesen vetik bele magukat a meseírásba, talán mert bűntudatuk van – nem amiatt, amiért lecsukták őket, hanem mert magukra hagyták a családjaikat.
Szóval viszonylag nagy mozgásterünk volt: az egyik mesefilmet például a börtönben forgattuk le, egy komplett játékfilmes stábbal, és a rabok segítettek a kránt meg a lámpákat pakolni. Még a kolozsvári egyetemi éveid alatt készítetted a We Are The Champions című rövidfilmet, amelyben valódi hajléktalanokat követsz, akik eljátsszák, hogy karácsony este van. Már itt is a fikció segítségével közelítettél a valósághoz. Miért működik nálad ez a módszer? Ez mindig is izgatott, kis sulis koromtól kezdő egyetemista koromig jártam színkörre, azóta voltam többféle drámakurzuson, és mindig, amikor tőlem idegen személyiség bőrébe bújok, felszabadító hatással van rám. A saját identitásomnak olyan részeit tudom megélni, amik valahogy az énképembe, meg abba a normarendszerbe, amiben élek, nem férnek bele, és ez valahogy felszabadít, közelebb kerülök ahhoz, hogy milyen érzéseim, elfojtott dolgaim vannak. Ez számomra mindenképpen izgalmas és inspiratív forma. A fikció egyfajta védőháló, ahol valódi emberek mesterségesen létrehozott közegben megtapasztalhatnak számukra újszerű felismeréseket tartogató helyzeteket, anélkül a szorongató feszültség nélkül, hogy egy az egyben meg kellene mutatniuk magukat – és ezt az élményt másokkal is megosztják.