Sharon Stone megjelentette az önéletrajzát The Beauty of Living Twice címmel (magyarul kb. : Annak a szépsége, ha az ember kétszer él), és ebből közöl részleteket a Vanity Fair. Az egyik részlet arról szól, amikor az 1992-es, Elemi ösztön című film leghíresebb jelenetét forgatták, amelyben egy pillanatra be lehet látni Stone szoknyája alá. A most 63 éves színésznő azt mondja, arra a jelenetre átveréssel vették rá, nem egyezett bele, hogy a felvétel elkészüljön. Azt mondja, egészen addig fogalma sem volt arról, hogy a kamerát úgy állították be, hogy látszódjanak intim testtájai, amíg egy zárt körű vetítésen be nem mutatták neki a már kész alkotást. Nem egyedül voltam a rendezővel, ahogy az ember várná... hanem egy szobában, tele ügynökökkel és ügyvédekkel, akik közül a többségnek semmi köze nem volt a projekthez. Így láttam meg először a filmrészletet a vaginámról, hosszú idővel azután, hogy azt mondták nekem, hogy "nem látunk semmit – azt kéne, hogy vedd le a bugyidat, mert a fehér visszatükrözi a fényt, és ebből tudjuk, hogy bugyi van rajtad".
A színésznő a most megjelenő könyvében részletesen beszámol arról is, hogy az 1992-es thriller forgatása előtt egy producer arra kérte, létesítsen szexuális kapcsolatot a főszereplőjelölttel, hogy "működjön köztük a kémia a mozivásznon". Március 30-án jelenik meg Sharon Stone önéletrajzi kötete, a The Beauty of Living Twice (magyar fordításban nagyjából: A kétszer élés szépsége), amiben a 63 éves színésznő igencsak kiosztja a férfiak uralta Hollywoodot, és lerántja a leplet arról, milyen disznóságok közepette készült el például egyik legismertebb filmje, az 1992-es Elemi ösztön. Sharon Stone arról már korábban is beszélt, hogy a híres-hírhedt lábkeresztezős jelenete forgatásakor a rendező, Paul Verhoeven lényegében átverte őt, amikor azt ígérte, hogy az intim részek nem fognak látszódni a film végleges változatában. Így amikor Sharon Stone meglátta a kész jelenetet, mérgében felpofozta Verhoevent. A színésznő a könyvében újra felidézte azt a keserű emléket, hogy ő maga is csak egy ügynökökkel és ügyvédekkel teli, zártkörű vetítésen szembesült először azzal, hogy a nemi szerve is látszódni fog a mozivásznon és a VHS-kazettákon: Így láttam először a vaginámról készült felvételt, jóval azután, hogy biztosítottak róla »nem fog látszódni semmi, csak arra lenne szükség, hogy vedd le a bugyidat, mivel a fehér [anyag] visszaveri a fényt, és így látszik, hogy rajtad van a bugyi [a filmben ugyanis ebben a jelenetben Sharon Stone karakterén nem volt alsónemű]«.
Legyen ő a gyilkos. Csak egy jelenetet kell megváltoztatni. Végeredményképp, a film után depressziósan és manipulálva éreztem magam – mert nem számít mennyire próbáltam követni a sztorit és kitalálni a dolgokat, az egész film játszott velem. Legalább más hasonló műfajú alkotások – mint a Végzetes Vonzerő és a Szerelem tengere – fair stílusban játszódtak. A főszerepben Michael Douglas játszik zavaros rendőrségi nyomozót, aki már fel volt függesztve mivel lelőtt néhány turistát egy sötét félreértés miatt. Részt vesz egy rocksztár perverz meggyilkolásának a nyomozásában. A rocksztár valamikori barátnője ( Sharon Stone) írt egy regényt, amiben a főhőst pontosan ugyanúgy gyilkolják meg. Ez azt jelenti, hogy ő tette? Vagy egy másolós gyilkos próbálja rákenni? A híres kihallgató szobai jelenet, ahol a rendőrség kikérdezi a nőt, a film egyik legjobbja, ahol Stone szemtelenül flörtölget a nyomozókkal és játszik a férfi libidójukkal. Douglas el van ragadtatva. A nő lehet, hogy gyilkos és nyilvánvalóan torz és manipulatív, mégis megbabonázza, vonzza a férfit a veszély csak ugyanúgy, mint a lány érzéki mágnesessége.
A nyomozás előrehaladtával rájön, hogy a nő sokkal bonyolultabb, mint azt gyanította. Például van egy leszbikus szeretője is. A forgatókönyvíró, Joe Eszterhas, hasonlóan az 1985-ös Kicsorbult tőr-höz, mindent titokban tart egészen az utolsó képkockáig. Nem igazán ez az a technika az, ami bosszant. Ami zavar engem az az, hogy az egész történet úgy került kialakításra, hogy minden fontos nyomot kétféleképp lehet értelmezni. Ez a megoldást jelentené, mikor végre felfedik, itt nem feltétlenül igaz. Ez egyszerűen az író játéka, aki szimplán feldob egy érmét. Mivel a film vége egy óriási kérdőjelt hagy nekünk, kettősséget lehet érezni: először azt, hogy "De akkor végülis ki tette? ", vagy azt, hogy "Most ez mi is volt? " Utóbbit inkább azok érzik akik próbálták volna végig megfejteni a filmet, de nem sikerült. Számos film teszi ezt velünk, el nem magyarázva a végkifejletet vagy kétségek közt hagyva, de mégis okkal készültek és okkal lettek klasszikusok – akárcsak az Elemi Ösztön is. Eltekintve a "ki tette? "