Remélem, hogy mind ők maguk, mint családjuk majd feldolgozza ezt a traumát, s hadd reméljem azt, hogy ez az írás, bármily csekély mértékben, de segít ebben. A történtek nyilvános feldolgozása elől nem lehet kitérnünk, s úgy vélem, számos kollégám gondolja ugyanúgy, mint én: a morális felelősség a miénk is, többek között azért is, mert bénult tehetetlenséggel értesültünk erről. Mert az, hogy ez megtörténhetett, az is a karunk felelőssége. Ma már mindenki előtt nyilvánvaló, hogy a Jobbik hosszú évek óta kérlelhetetlenül dolgozott azon, hogy beépüljön az egyetemi intézményekbe, mint a mi példánk mutatja: teljes sikerrel. Ebben nincs semmi meglepő: attól a párttól, amelynek képviselője a tiszaeszlári Solymosi Eszter-ügy revízióját követeli, a megszállott gyűlölet és a tébolyult antiszemitizmus paramilitáris alakzatától ez volt várható. A Jobbik azt tette, amit hirdetett, és a kar vétke, hogy azt megtehette velünk. Mindannyiunk vétke, tehát az enyém is, s ez független attól, hogy nem először írom le ezekről az emberekről, amit gondolok, ugyanis, hogy ők a nemzetiszocializmus gyilkos világnézetének követői, semmi mások.
Tévéfilm (2018) Megtekintés: HBO Max Film adatlapja Roberto és Anna egy közép-olaszországi kisvárosban élnek és dolgoznak, boldogságban és egyetértésben nevelik két fiukat. Harmonikus életük azonban egyik pillanatról a másikra megváltozik, amikor a férj Szicíliából rossz hírt kap: unokahúgát meggyilkolta a férje, és neki kellene gondoskodnia az árván maradt három fiáról. A hirtelen kibővült család azonban rengeteg új kihívással és felelősséggel jár. A nagy sajtóvisszhangot kiváltó eset felveti nemcsak az egyéni, hanem a társadalmi felelősségvállalás esetét is. A bíroságon nemcsak a gyerekek felügyeleti jogaiért kell megküzdenie, hanem minden nő védelméért, akit családon belül bántalmazás ér. Filmelőzetes: A mi fiaink
Nálunk Hajdú Eszter Ítélet Magyarországon című dokumentumfilmje végezte el azt a feltáró munkát, amit Izraelben A mi fiaink, amely megmutatja, hogy a gyűlöletgyilkosságok soha nem légüres térben történnek meg, hanem a rasszizmust toleráló közegben. Olyanban, ahol a palesztin fiú eltűnésével eleinte nem is foglalkozik érdemben a rendőrség, mert úgyis becsületgyilkosság történt (álhír alapján azt feltételezik ugyanis, hogy a palesztin fiú meleg volt), ahol még azok sem tudják elképzelni, hogy a gyilkosságot izraeli követhette el, akik ismerik a zsidó rasszizmust, és ahol még a becsületes ügyvéd is csak azért védi az áldozatot, mert annak érdeke épp egybeesik a kormányéval, amely minél előbb el akar ítélni valakit a gyilkosságért, mivel újabb intifádától tart. "Már nem a szervezetről, ideológiáról, pénzről van szó. Valami másról… Arról, hogy problémás, marginalizált, rasszista emberek, akik azt olvassák a Facebookon, hogy "Halál az arabokra, zsidókra! ", fogják magukat és megölnek valakit.
Ez ma a terrorizmus" – szögezi le Simon, aki talán egyedüliként nem lepődik meg azon, milyen hétköznapi, esendő emberek az elkövetők. Nem elborult elméjű pszichopaták, csak hétköznapi arabgyűlölők. Ultraortodox zsidók, ami persze megint felmentést ad a társadalomnak, hogy eltolja magától az elkövetőket: hiszen egy "normális izraeli" soha nem tenne ilyet. A mi fiaink azzal játszik el, hogy rákérdez arra, mi is számít normálisnak manapság – nem csak Izraelben, szerte a világon. "Antiszemita sorozat, amely besározza Izrael jó hírnevét" – így az ország miniszterelnöke, aki egyben bojkottra szólított fel A mi fiainkat sugárzó izraeli tévécsatorna ellen, amely előszeretettel feszegeti Netanjahu korrupciós ügyeit. De országos botrány tört ki amiatt is, hogy a sorozat nem a három zsidó áldozattal, hanem az egy palesztinnal foglalkozik, és a "kivételre", a ritka zsidó terrortámadások egyikére koncentrál. Az alkotóknak – akik között ott találjuk a Terápia ötletgazdáját, Hagai Levi t is – erre is megvan a válaszuk.
Vannak persze a szokásos – több személyből összegyúrt karakterek, – ezt nem igazán értem sose, minek is kell ez, de hát nem én írom a sorozatokat, a végén kellően hatásos eredeti filmrészletek, az eredeti szereplőkről.., szóval jó és érdekes és izgalmas a végeredmény. De türelem az kell hozzá, az kétségtelen.
Remek sorozatról van szó, amelyet mindenkinek látnia kell, aki nem a világ fekete-fehér olvasatára kíváncsi, hanem az is érdekli, hogy a monokauzális magyarázatok milyen bonyolult társadalomlélektani összefüggéseket rejtenek. A sorozat írói három főszereplőre fókuszálnak: Mohammed Abu Kdeir palesztin édesapjára, Husszein Abu Kdeirre, akit Johnny Arbid alakít átütő erővel. Sokszor az az érzésünk, hogy erre a szerepre "az utcáról" kerestek egy amatőr színészt, hiszen Johnny Arbid olyan hitelesen alakítja a megtört apát, aki két világ – a palesztin szélsőség és az izraeli igazságszolgáltatás – vonzása között vergődik, hogy már-már azt hisszük: ő maga is személyesen érintett a történetben. Husszein Abu Kdeir szerepében: Johnny Arbid A másik főszereplő a gyilkossági ügy harmadrendű vádlottja, Avisai Elbaz, akinek a szerepére Adam Gabayt kérték föl. A fiatal színésznek nehéz dolga volt, hiszen egy 16-17 éves, éretlen, pszichés problémákkal küszködő, dadogó kamasz bőrébe kellett belebújnia – és az alakítása egészen parádés.