A tizenkilencedik-huszadik század fordulóján Magyarországon többen voltak a nemzetiségekhez tartozók, mint a magyarok. Több volt az ebből fakadó feszültség, ellentét, egymásnak feszülés is, amelyek következményeit ismerjük. Most jóval kevesebben vannak, de ami fontosabb, senki sem kérdőjelezi meg, hogy joguk van saját identitásuk megőrzéséhez, és ahhoz, hogy ők dönthessenek a rájuk vonatkozó kérdésekben. Hulej Emese írása. Magyarországon élő nemzetiségek. "A Magyarországon élő nemzetiségek államalkotó tényezők. Minden valamely nemzetiséghez tartozó magyar állampolgárnak joga van önazonossága szabad vállalásához és megőrzéséhez" – olvasható az Alaptörvényben. A magyar alkotmány tehát garantálja, hogy a velünk élő nemzetiségeknek nem kell beolvadniuk az érvényesüléshez, és hátrányokat sem kell szenvedniük, ellentétben sajnos több környező országgal. A külhoni magyarokhoz mégsem érdemes hasonlítani a helyzetüket, tekintve, hogy jóval kevesebben vannak, számban és arányban egyaránt. KÖZÖSSÉGEK, SZÓSZÓLÓK A tizenhárom, törvényileg elismert nemzetiség együttesen a lakosság 6, 5 százalékát teszi ki, legalábbis a legutóbbi, a 2011-es népszámlálás alapján.
A második, nemzetközi tapasztalatokkal foglalkozó panel előadói Bernd Fabritius Kisebbségügyi és határon túli németekért felelős kormánymegbízott; Milan Ján Pilip, a Határon Túli Szlovákok Hivatalának elnöke; Arno Gujon, a szerb Külügyminisztérium a régió diaszpórájával és szerbjeivel való együttműködés igazgatóságának igazgatója, Milan Bošnjak, a Határon Túli Horvátok Állami Hivatalának tanácsadója és Vincze Loránt, az Európai Nemzetiségek Föderatív Uniójának elnöke voltak. Bernd Fabritius kitért a közel harminc évre visszanyúló előremutató együttműködésre a német és a magyar állam között a nemzetiségek támogatására, azon belül is kiemelten tekintve a fiatalok oktatására és a hagyományok ápolására. Hasonló törekvést nevezett meg Milan Ján Pilip, a Határon Túli Szlovákok Hivatalának elnöke is, hozzátéve egy egyedülálló, a mindenkori szlovák kormány által támogatott, kétévente megrendezésre kerülő tematikus szlovák világtalálkozót, amelynek célja egy közös dialógus megteremtése a külföldön élő szlovákokkal.
Szellemi vezetőik az ortodox pópák és a határőrvidéki katonatisztek voltak. Ők is a délszláv nép vezetését érezték hivatásuknak. Bár még kisebbségben volt a török fennhatóság alatt lévő Szerbiával való egyesülés gondolata, területi alapon kollektív kulturális, nyelvi jogokat követeltek. Autonómiájuk területeként az összes szerbek lakta vidéket igényelték, ott is, ahol jelentős kisebbségben voltak. A felvidéki szlovákság fő követelése az anyanyelvi oktatás kiterjesztésére irányult. Félelmük a városokban élő értelmiség elmagyarosodása volt. A dicső múltat a honfoglalás kori Morva Birodalom jelentette. Jan Kollár a szlávok összefogását, a pánszlávizmust hirdette. Ludevit Stúr Bécs engedélyével adta ki az első szlovák újságot. A szlovákok többsége ekkor még a Magyar Királyságot tekintette hazájának, nem gondoltak elszakadásra. A románság Erdélyben már a XVIII. század folyamán többségbe került, kérésük ellenére mégsem ismerték el őket negyedik nemzetnek. Őseiket a rómaiak által meghódított, romanizált dákokban látták.