Az együttélés során a költőben igazi szerelmi érzések éledtek a türelmes és odaadóan szerető Helfer Erzsébet iránt, de egy idő után e köteléket is bénítónak érezte művészi kiteljesedése és férfiúi szabadsága szempontjából. Felesége azonban "menekülési kísérleteit" is tolerálta, így életük ismerői végső soron jó házasságként értékelték frigyüket. A magyar szabadvers egyik megteremtője Versei formájukban nem emlékeztetnek senkire egész irodalmunkban. Néhány korábbi kísérletezés (Kazinczy, Petőfi, majd programszerűbben Czóbel Minka) után Füst Milán a magyar szabad vers megteremtője. 1913-ban megjelent Változtatnod nem lehet című verseskötetében szakított a rímmel és a hagyományos versritmusokkal, soraiban a görög tragédiák kórusainak és az ótestamentum félig prózai zsoltárainak ütemei rejtőznek. 1914-ben készült el a Boldogtalanok című színműve, melyet kora legjobb magyar darabjának tartott. Szellemi önarcképét rajzolta meg a Catullus című drámában, majd leghíresebb színművében, a IV. Henrik király ban (1931) is, amely shakespeare-i léptékű történelmi tablóban festi le a Canossa-járó, naiv és szertelen, vad és ájtatos Henrik vergődését és bukását.
Megint annyira szeretem, hogy sírtam. " Húszévesen lett a Nyugat munkatársa, közgazdasági és jogi tanulmányait négy évvel később fejezte be. Ez a két kulturális világ mindvégig erősen hat költészetére. Ifjúkorától fogva jó barátja Kosztolányi Dezső és Karinthy Frigyes. Velük együtt ismeri meg a világirodalom modern törekvéseit. 1919-ben megszervezte a szellemi munkások első szervezetét, emiatt 1920-ban felfüggesztették állásából, fegyelmit kapott, majd bujkálni kényszerült. 1921-ben nyugdíjaztatta magát, kitanulta a szűcsmesterséget, életét pedig az írásnak szentelte. "Van-e olyan ember, aki csak a rosszat szereti? Lehet, hogy igen, s akkor én vagyok az. Valószínű is. Úgy látszik, a szenvedéseimbe voltam szerelmes – az, hogy visszautasítottak, volt az életem tartalma, a kínom és örömöm. Vagyis annyira hozzászoktam én már az életem mérgeihez…" (Füst Milán: Nevetők) 1923 júliusában vette feleségül Helfer Erzsébetet; de nem neki írta szenvedélyes sorait, rejtélyes múzsájától, Jaulusz Erzsébettől való függése, megmaradt élete végéig.
Jacob Störr, a derék hollandus hajóskapitány rengeteg mindent összezabált életében – nem vicc, tényleg így indul a sztori – nem csoda, hogy bekrepál a gyomra. Egy jótanács hatására főhősünk panaszait nősüléssel kívánja orvosolni. Ez sem vicc. Pláne, hogy be is jön nála. Aztán persze az emésztése helyett egyéb gondjai támadnak. Az asszonnyal természetesen. (Lehet, hogy jobban járt volna egy kis szódabikarbónával? Egyértelműen. ) Füst Milán 1942-ben ízig-vérig kozmopolita regényt írt. Első látásra. Störr számos világvárosban megfordul az asszonnyal a nyakában, de a helyszín annyira nem is lényeges. Regénye simán játszódhatna Pesten. Magyar szereplők azonban elvétve akadnak, leginkább csak említés szintjén. Amik lényegesek, azok a kapitánynak a felesége körül forgó gondolatai, melyek mint a méhecskék döngicsélnek a fejében, megállás nélkül. És szép lassan az agyára mennek. A könyv felvezetése a kapitány ifjúkori románcaival csalóka módon vetíti előre egy élvezetes, könnyedén ironikus olvasmány lehetőségét.
– Szerelmeihez intézett leveleit, mint mindent, ami Füst Milánnal kapcsolatos, híven őrizte a feleség Erzsi, akár fájó emlékeket, akár a közös szép perceket, akár az írói munka gyötrelmeit, akár az író elismerését tartalmazta, mert idézem Erzsitől: "Ez mind Miláné! " Legszűkebb baráti köréhez tartozó barátai Radnóti Fifi, Gerő Sándor professzor, a III. -as számú Belgyógyászati Klinika igazgatója Füst Milán volt kezelőorvosa és felesége Körmöczy Zsuzsi, valamint én elneveztük Erzsit: Milán néninek! " Füst Milán 1967. július 26-án halt meg Budapesten. "Nem tartom kétségesnek, hogy elhanyagolt vagy rejtett s ennélfogva szunnyadó emlékeink tegnapi napja nem a naptár igazi tegnapja, sokkal inkább az a nap, mikor utoljára idéztük fel azokat. Ki ne csodálkozott volna már az idő rohanásán, mikor egy halottjának valamely mondása jutott például eszébe, olyan, amelyet már majdnem feledett s amely most úgy cseng a fülébe, mintha alig néhány nap telt volna el azóta… Amit itt most elmondani szeretnék, azt én úgy eltemettem… mondhatnám, el is földeltem magamba, – nem akartam többé rágondolni s most, hogy felidézem újra mély rejtekeiből: mintha egy tegnapi történet merűlne fel előttem. "
Mert pásztor voltam én is hajdanán, Már nem emlékszem hol, sok gyermeké S az én számból is kihúll majd pipám… Rég elszéledt a nyáj. S hogy halnak, élnek-é? Ki tudja? Nem tudom. Én már csak arra vágyom, Hogy minden évszázadban felvessem fejem És megkérdezzelek: oh édes, mondd, az álom Vaj' jól esik-e itt, e bús helyen? Hol régen elfeledted már, ki volt e bús alak, Hogy mit szenvedtél érte s mit ríkattalak, De rád is néztem olykor csupa könny között… Hol minden elmúlt: árny s a fény, Hol mind eloszlott: bűn s erény, Mert a Teremtés ős-álmába öltözött, Hol mindent elborít az ősi köd… Hogy ezt az öröklétet mint tűröd? Angyalosi Gergely irodalomtörténész szerint Füst Milán írásaiban a mai magyar kortárs irodalom, a posztmodern próza – például Esterházy Péter és Nádas Péter – törekvései visszhangoznak. Füst szinte minden írásában az okoz feszültséget, hogy egyszerre kísérelt meg a ritmikus próza és a leghétköznapibb valóság, úgymond a hevenyészet nyelvén írni. Ez a hétköznapi és artisztikus nyelv között ide-oda billenő stílus pedig sokszor görcsösséget, groteszk effektusokat eredményez.
Különös a párhuzam a festői portrék és az első terem fotói között is: szerinte például a híres Füst Milán-portré, amelyet Berény Róbert festett, nagyon jó kép, de nem jó portré Füstről. Füsték tehát nem voltak gyűjtők, csak műalkotásokkal vették körül magukat. Baráti körükhöz zenészek, festők tartoztak, többek között Szigeti József hegedűművész, Weiner Leó zeneszerző, Berény Róbert (az egyik leghíresebb képet éppen ő festette Weinerről) és a Nyolcak festőcsoport többi tagja. Gulácsy, Kmetty és Tihanyi Lajos képei között Nádas Pétert mégis az íróasztal ragadta meg – vajon hol tárolhatta Füst a rengeteg jegyzetét? Azt már Esterházy Péterrel is többször kitárgyalták, hogy ezek a legfontosabb irodalmi kérdések: hol és hogyan tároljuk a lefirkantott ötleteket úgy, hogy a megfelelő időben kéznél is legyenek? Majd elmesélte, hogy festők és írók gyakran barátkoznak, beszélgetnek, és persze az ilyen kapcsolatból sok ajándékkép is származik. (Neki például egy különleges felületű Sváby Lajos-mű van a szobájában, amelynek különösen a vastag és lendületes festékvonásokból összeálló textúráját szereti. )