Érdekes tény, hogy a pézsmapockot ugyanúgy Dél-Amerikából "hurcolták be" Európába. Az említett faj a legkisebb a három közül, mindössze 20-30 cm-es a teste, a farka pedig még egyszer ennyi. A hódok ennél sokkal nagyobbak, 70-100 cm-esek, amihez egy akár 40 cm-es farok is tartozhat, így az állat összességében csaknem másfél méter hosszú lehet. A nutria a kettő között helyezkedik el, 50-60 centis, farokkal együtt egyméteres. A pézsmapocok hátsó lábán nincs úszóhártya, ellentétben a hóddal és a nutriával, annyi, hogy utóbbi külső lábujjai hártyamentesek – taglalja Enyedi Róbert. Ez azért fontos, mert részben ennek köszönhetően a különböző fajok másként is úsznak, ami segít megkülönböztetni a javarészt vízben tartózkodó állatokat egymástól. A magyar csincsilla a világ egyik legjobbja. A farkuk a harmadik fontos határozóbélyeg, ez a pézsmapocoknál és a hódnál is csupasz, pikkelyekkel fedett, lapított (a pézsmapocoknak oldalirányból, a hódnak pedig hát-has irányban). A nutria farka teljesen más: hengeres, nem lapított, és nemcsak pikkelyes, de hosszú serteszőrök is fedik.
A dél-amerikai és az afrikai rágcsálók génjeinek mutációit használták fel a rágcsálók evolúciós történetének a rekonstrukciójához, és megszerkesztették a törzsfájukat. Az eredményeik azt mutatják, hogy az afrikai és a dél-amerikai radiáció egymástól függetlenül zajlott le, de a két csoport közös ősökön osztozik. A genetikai adatok szerint a csoportok szétválása jóval korábban történt (45 millió évvel ezelőtt), mint amit az ősmaradványok mutattak eddig (36 millió év). A radiáció után ezek a rágcsálók alkották a dél-amerikai kontinens legelésző faunáját. Dél-amerikai rágcsálóvendég, a nutria. Sok Caviomorpha rendkívül nagy méretű, némelyik ma élő fajuk a legnagyobb rágcsálók közé tartozik a Földön. A legtöbb rágcsálótól eltérően sok Caviomorpha faj erősen szociális, és az anyagcseréjük valamint a szaporodási stratégiájuk is a nagy emlősökéhez hasonlít. A molekuláris módszerek használatával talán sikerül megválaszolni a paleontológusok által évtizedekkel ezelőtt feltett evolúciós kérdéseket. Az új felfedezések jelentősen megváltoztatták a tradicionális elképzeléseket az emlősök evolúciójáról.
Mindkét állat az Isostylomys laurillardi fajhoz tartozott, amely a szakértők szerint közel akkora volt, mint a J. monesi. A fosszíliák kitűnő állapotának köszönhetően a tudósok összehasonlíthatták az élőlény fogainak fejlődését, valamint a nemzetségbe tartozó többi, korábban csak töredékekből ismert fajt is alaposabb tanulmányozhatták. Hivatalos! A tengerimalac is felkerült az étlapokra | Nosalty. Az új leletek vizsgálata, illetve a korábbi fosszíliák újabb elemzése végül felfedte, hogy van három olyan Isostylomys nemzetségbe sorolt faj, melyek valójában egyetlen fajt alkottak, mégpedig az I. laurillardit. Korábban ugyanis a maradványok hiányossága miatt nem tudták megállapítani, hogy a kifejlett élőlények foga változatos formájú és méretű volt. Éppen ezért az eltérő fogak alapján más-más fajnak tekintették az állatokat. Andres Rinderknecht, az Uruguayi Természettudományi Múzeum paleontológusa szerint tanulmányuk felfedte, miként fejlődtek a világ legnagyobb rágcsálói. A kutatók azt is megállapították, hogy a fiatal élőlények sokban hasonlítottak a már kifejlett példányokra.
Háziállat vagy étel? Az Andok vonulatán megtalálható országokban a tengerimalac egyszerre mindkét kategóriába beletartozik, mégis egyiknek sem kifejezetten mondható. Peruban ez a kedves szőrmók igazi ínyencségnek számít, az elmúlt években azonban már nem csak a helyiek fogyasztják, a turisták körében is közkedvelt fogás lett, és Perun kívül más dél-amerikai országokban is egyre keresettebb termék. Egy ollantaytamboi férfi eteti a tengerimalacait (Fotó: John Milner/SOPA Images/LightRocket via Getty Images) De mégis hogyan vált Európa egyik kedvenc háziállata turistacsalogató csemegévé? Egykor csak az Andokban élő őslakos közösségek ettek tengerimalacot. Az 1990-es években Edmundo Morales szociológus a tengerimalacfogyasztásról írt tanulmányában rámutatott, hogy a városlakók - különösen "az osztály- és etnikumtudatos városi meszticek és fehérek" - igyekeznek elkerülni a tengerimalacfogyasztáshoz hasonló olyan szokásokat, amelyek révén "közvetlen kapcsolatba kerülnek a parasztokkal és az írástudatlan parasztokkal".
Megkezdődött az ún. háremeztetés időszaka a Körös-Maros Nemzeti Park Igazgatóság Montág-pusztai Állattartótelepén. A csaknem háromszáz magyar szürke szarvasmarha tehén megtermékenyítéséről idén négy fiatal tenyészbika gondoskodik – írja a Körös-Maros Nemzeti Park közleményében. Igazgatóságunk tenyészbika-állományát a kardoskúti, Sóstói Állatartótelepünkön tartjuk. Minden év februárjában innen szállítunk át közülük néhányat a Montág-pusztai telepre a három hónapos pároztatási időszakra. A február 1-jén átszállított négy fiatal (5-8 éves), bika számára négy, egyenként 50-100 tehénből álló háremet alakítottunk ki. A nemrég lezárult ellési időszakban a Montág-pusztai telepen csaknem kétszáz szürkemarha borjú született. A fiatal állatok közül minden évben meghagyunk tenyészbika-jelölteket, melyeket aztán 2-3 éves korukban vizsgálnak meg a bírálók, ekkor dől el, hogy alkalmasak-e továbbtenyésztésre. Fotó: Pap János