Tompa Mihály: A madár, fiaihoz Lírai allegória Tompa Mihály (1817—1868) híres költeménye, A madár, fiaihoz. 1852-ben, a szabadságharc leverése utáni önkényuralom idején írta ezt a versét, s valódi gondolatait csak rejtve, allegorikus formában közölhette. Tompa Mihály: A madár, fiaihoz Száraz ágon, hallgató ajakkal Meddig űltök, csüggedt madarak? Nincs talán még elfeledve a dal, Melyre egykor tanítottalak?! Vagy ha elmúlt s többé vissza nem jő A víg ének s régi kedvetek: Legyen a dal fájdalmas, merengő, Fiaim, csak énekeljetek! Nagy vihar volt. Feldult berkeinken Enyhe, árnyas rejtek nem fogad; S ti hallgattok? elkészűltök innen? Itthagynátok bús anyátokat?! Más berekben máskép szól az ének, Ott nem értik a ti nyelvetek'... Puszta bár, az otthonos vidéknek, Fiaim, csak énekeljetek! Hozzatok dalt emlékűl, a hajdan Lomb- s virággal gazdag tájirul; Zengjétek meg a jövőt, ha majdan E kopár föld újra felvirul. Dalotokra könnyebben derűl fény, Hamarabb kihajt a holt berek; A jelennek búját édesítvén: Fiaim, csak énekeljetek!
Hirdetés Jöjjön Tompa Mihály: A madár, fiaihoz. Száraz ágon, hallgató ajakkal Meddig űltök, csüggedt madarak? Nincs talán még elfeledve a dal, Melyre egykor tanítottalak?! Vagy ha elmúlt s többé vissza nem jő A víg ének s régi kedvetek: Legyen a dal fájdalmas, merengő, Fiaim, csak énekeljetek! Nagy vihar volt. Feldult berkeinken Enyhe, árnyas rejtek nem fogad; S ti hallgattok? elkészűltök innen? Itthagynátok bús anyátokat?! Más berekben máskép szól az ének, Ott nem értik a ti nyelvetek'… Puszta bár, az otthonos vidéknek, Hozzatok dalt emlékűl, a hajdan Lomb- s virággal gazdag tájirul; Zengjétek meg a jövőt, ha majdan E kopár föld újra felvirul. Dalotokra könnyebben derűl fény, Hamarabb kihajt a holt berek; A jelennek búját édesítvén: A bokorban itt az ősi fészek, Mely növelte könnyü szárnyatok; Megpihenni most is abba tértek, Bár a fellegek közt járjatok! S most, hogy a szél összevissza tépte: Ugy tennétek, mint az emberek? Itthagynátok, idegent cserélve… – Fiaim, csak énekeljetek! Köszönjük, hogy elolvastad Tompa Mihály versét.
Tompa Mihály (Rimaszombat, 1817. szeptember 28. – Hanva, 1868. július 30. ) magyar költő, a népi-nemzeti irodalmi irányzat egyik legjelentősebb képviselője, református lelkész, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja (1858). Elszegényedett nemesi családból származott. Apja csizmadia volt, anyja cseléd. 1821-ben meghalt az édesanyja, apja pedig nem törődött vele tovább. Apai nagyapjához került Igricibe. Itt járt iskolába, s a rektora segített neki Sárospatakon továbbtanulnia. 1832 őszén került a sárospataki kollégiumba, ahol mint szolgadiák tanult. 1837-től 1838-ig segédtanító volt Sárbogárdon. 1838-tól 1844-ig végezte felsőbb tanulmányait: bölcsészetet, jogot és teológiát. Tanulmányai befejezése után református lelkész lett. 1844-ben Eperjesen lett nevelő, itt került kapcsolatba Petőfi Sándorral. 1848-ban tábori papként szolgált a honvédseregnél a schwechati csatában. Petőfi Sándor hatására fokozott érdeklődéssel fordult a népköltészet felé. 1845 decemberétől 1846 késő tavaszáig Pesten tartózkodott.
Először Petőfi hirdette, hogy ők hárman együtt képviselik a népi költészetet. Idővel eldőlt, hogy Tompa csak a szegényebb harmadik a két nagy költőbarát mellett. Néhány szép verse mégis jelentőssé vált az utókor számára: megmutatja a költő küzdelmét a nemzetért, szabadságért és az igazmondás jogáért. Némelyik tájversében, elégiájában méltó társa egészében véve nagyobb horderejű pályatársainak.
Vallásos érzése, mely sokszor bibliai hangon szól hozzánk, természetszeretete és hazafi-érzése tették a legerősebb hatást a közönségre s az ezeken végigrezgő mély elégikus hang. A növényi, állati élet s a hegyi táj költészetét egy magyar költő sem magyarázta nála érzőbb lélekkel. Híresek voltak reflexiói és leírásai, többek közt síri képei. Az általános emberi érzések sajátos kifejezésével s a magyar népszellem rajzával alapította meg kedveltségét, de legnagyobb költői hivatását az 1850-es években teljesítette, amikor az elnyomott nemzet hangulatát lírikusaink közt ő fejezte ki leghívebben. Sokáig Petőfi és Arany egyenrangú társaként élt a nemzet irodalmi tudatában. Először Petőfi hirdette, hogy ők hárman együtt képviselik a népi költészetet. Idővel eldőlt, hogy Tompa csak a szegényebb harmadik a két nagy költőbarát mellett. Néhány szép verse mégis jelentőssé vált az utókor számára: megmutatja a költő küzdelmét a nemzetért, szabadságért és az igazmondás jogáért. Némelyik tájversében, elégiájában méltó társa egészében véve nagyobb horderejű pályatársainak.
UU- U - U - U U A bokorban itt az ősi fészek, U U - U - U - U - - Mely növelte könnyü szárnyatok; - U - U - U - U - Megpihenni most is abba tértek, - U - U - U - U - - Bár a fellegek közt járjatok! - U - U - - - U - S most, hogy a szél összevissza tépte: - U U - - U - U - U Ugy tennétek, mint az emberek? - - - - - U - U U Itt hagynátok, idegent cserélve...? - - - U U U - U - U - Fiaim, csak énekeljetek! UU- U - U - U U A A A A B C B C 10 9 10 9 10 9 10 9 A B A B C D C D 10 9 10 9 10 9 10 9 A B A B C D E D 10 9 10 9 10 9 10 9 A B A B C D C D 10 9 10 9 10 9 10 9