Nem kaptam érte semmit, tekintve, hogy a meglévő "designt" koppintottam le szándékoltan ótvar módon. 😀 Minden esetre megtisztelő, hogy ide is átjött. ❤️ (készült egy 2 golyós változat is 😉)
A királyi vendég elbámúl "Rád a sors java esőként hull: De féld állhatatlanságát. Ellened a győzhetetlen Sparta Ezer nyilat méregbe márta, S rád hozza népe sokságát. " S még el sem végezte ezt szája, A népnek vígadó lármája Győztünk! győztünk! fenjen kiált. Oda vannak Sparta fiai! Elnyelték a tenger habjai, Bús félelmünk örömmé vált! A vendég ezt irtózva hallja: "Szerencsés vagy! szám is ezt vallja; De félek boldogtalan lészsz! Félek, az ég fog irígyelni. Zavaratlan örömben élni Nem halandónak való rész! Ha ki, én is dicsekedhettem, Hogy akármit is elkezdettem, Az ég kedvében osztozék, De egy kedves örökösem volt, Ez, oh, karjaim között megholt! A sorsnak ezzel adózék. A szívem telve van veled 2. Ha hát nagy gyászt nem akarsz érni, Ne szűnj az isteneket kérni, Hogy fájdalmat is adjanak. Még egy sem látott boldog véget, Kire ők minden nyereséget Teli kezekkel szórtanak. És ha ők meg nem hallgatnának, Engedj hív barátod szavának, S menj magad a kár elébe, S a mi legnagyobban szívedet Kecsegteti, azt a kincsedet Vesd, vesd, a tenger mélyébe! "
Láttam, megindult a tavasz, illatos Szellő kerengett zöldesedő nyomán, Reszketve megnyiltak virági Harmatosan, s ragyogó kebellel. Láttam; de téged, hajnali gyenge kép, Nem láthatott még andalodó szemem, Már szinte fonnyad fű, virág, lomb, S mégsem akarsz szemeimbe tünni. Jer, visszatér a könnyü tavasz veled, Mosolygj, fölélnek holt növevényei: Jer, elterűlnek lábaidnál A füvek és remegő virágok. Vagy tengeren túl menjek-e érted el? Tüzet vető hegy fekszik-e őrödűl? Hová veszél? Vérrel halállal Menjek-e zárt utadat kitárni? Lankadj merész szív. Vissza nem adja őt Véred, halálod. Tengerek és hegyek Utját nem állják kedvesednek: Ő maga fut s kikerűl szemével. Oh, mért csalál szép képzelet engemet? A hitlen – Wikiforrás. Ifjú eszemben mért okozál zavart? Most eltemetsz itt, s végszavammal Elhagyod a szeleket röpűlni. Majd egykoron tán pusztai halmomon Megáll az ifjú sajnosan, és borúlt Szemét lesütvén rólam ekkép Emlekezik keserű szavakkal: "Boldogtalan! mit vára setét eszed, Az égi szellőt mért öleléd vakul? Nem égi vagy, lám most is a jó Föld takar el, nem egek határa.