Április 21-ike, a mely napon a mult esztendőben Cook dr. jelentése szerint elérte földünk legészakibb pontját, a 87 fok 6 perczét, a mikor már csak 174 tengeri mértföldnyire volt az északi sarktól. Két évvel később e napon tüzte ki Cook az északi sarkon az amerikai lobogót. Peary sikerei után kétségtelennek látszott, hogy az északi sark fölfedezése már csak idő kérdése. Magának csak az abnormis időjárás, a melynek folytán mindenütt nyilt viz akadályozta utjában, kényszeritette a visszatérésre, de nem mondott le arról a tervéről, hogy valóban el is jusson az északi sarkhoz. A mikor visszatérése után Roosevelt elnök üdvözölte a bátor kutatót, Peary igy felelt: Expediczióm eredménye, hogy az északi sark elérése fele olyan egyszerü dolog lett. Bebizonyosodott, hogy csakis egyedül az ember és az eszkimó-kutya alkalmasak sarkvidéki vállalkozásra s hogy az amerikai ut az utóbbi tizenöt évben tökéletesitett eszközökkel a legpraktikusabb a czél elérésére. Cook dr. is ezt az utat választotta, a melyen megelőzte Pearyt, a ki joggal remélhette, hogy az ő nevéhez fog fűződni az északi sark fölfedezésének dicsősége.
Repülős volt, de inkább olyan kalandor fajta, szintén átrepült az Északi-sark felett, megelőzve Amundsent, majd továbbállt, és a Déli-sarkot is elérte repülőgépével. Miután ember járt az Északi-sarkon, tovább nem nyújtott új kihívást a felfedezőknek, ezután sem népesítették meg emberek a kietlen vidéket. Fel kell azonban hívni egy fontos dologra a figyelmet, ami az arktiszi jégtakarót érinti: a globális felmelegedés hatására hatalmas jégtömbök vállnak le a jéghegyekről, melyek dél felé megolvadva megemelik az óceánok és tengerek vízszintjét. A felmelegedés a túlzott károsanyag kibocsátás eredménye, ami nagyban veszélyezteti a környezetünket. Ha ez ilyen ütemben folytatódik, akkor még a mi életünkben tapasztalni fogjuk (vagy már érezzük is? ) ennek káros következményeit.
Rollin Arthur Harris amerikai oceanográfus és geológus egy 1910-es munkájában kijelentette, hogy az Északi-sark környékén nagymérető akadályrendszer húzódik, s ez meggátolja, hogy nagyobb mennyiségő víz áramolhasson át a póluson. Ez szolgált alapjául annak a kialakult nézetnek, hogy az Északi-sarkon egy földrész van, amely Harris-föld néven vonult be a geográfia történetébe. A hetedik földrész felkutatására 1920-ban megalakult egy nemzetközi tudományos társaság. Gazdasági érdek is indokolta létrejöttét, hiszen a nemzetközi légitársaságok repülői jóval rövidebb úton közlekedhettek volna Európa, Amerika és Kelet-Ázsia között az Északi-sarkon át, valamint hatalmas ásványkincs készletet feltételeztek őodafentő. Az expedíció 1926-ban elérte a sarkot. Nobile és Amundsen egyaránt az írták emlékirataikban, hogy a Harris-föld nem létezik, mégis számos kérdés fogalmazódott meg bennük. Nem értették, hogy ha nincs föld, akkor mégis milyen akadály található a sark közelében. Nobile néhány tanulmányában hajlott arra a véleményre, hogy szigetsor húzódik a nyugati hosszúság 159. foka mentén és az északi szélesség 82. és 85. foka között.
A kereskedőknek új kereskedelmi utak kellettek a két földrész között, hogy a drága portékákat teríteni tudják Európa piacain. Először Afrika megkerülése, majd Amerika felfedezése jelentett forradalmi változást, de a térképészek és a tudósok szentül meg voltak győződve, hogy egy még rövidebb út is létezik a két kon tinens között. Elsőként az olasz származású, de angol zászló alatt vitorlázó tengerész, John Cabot próbálta meglelni az Északnyugati-átjárót 1497-ben, közben megpillantotta Új-Funland partjait. 1534-ben a francia Jaques Cartier vállalkozik erre az útra, de az átjáró helyett Kanadát tudja felajánlani I. Ferenc francia királynak. 1570-ben az angolok is rájöttek, hogy az átjáró mekkora előnyökkel járna, mivel az Ázsiába tartó út Dél-Amerika megkerülésével, jóval hosszabb volt. Először Gilbertet, majd Frobishert küldték a viszontagságos útra, de a híres kalóz, Drake is próbálkozott az átjáró felderítésével, mindhiába. 1594-ben Willem Barents és csapata az Északkeleti-átjárón akartak eljutni Ázsiába, de csak a Kar-tengerig jutottak.