Bereményi Géza (1946) A Hídember e az 1980-as évektől elterjedő ún. brit örökségfilm (Hugh Hudson: Tűzszekerek [ Chariots of Fire; 1981]) jellemzőit adaptálta magyar környezetbe. A nosztalgikus szemlélet, az ideologikus (konzervatív értékrendet tükröző) ábrázolásmód, a külsőségeket hangsúlyozó reprezentációs technikák (kosztümök, tárgyi kultúra stb. ) A legnagyobb magyar Az Uránia Moziban láttam annak idején ezt a filmet. Természetes, hogy kíváncsi voltam rá, hiszen mégis csak a legnagyobb magyarról szól. Széchenyivel Istvánnal szerintem szimpatizáltam is a történelmi tanulmányaim során, hiszen, ha épp egy dolgozatra, feleletre készültem, a munkásságának, tevékenykedéseinek köszönhetően rengeteg adat volt, amit meg lehetett jegyezni, meg lehetett tanulni, bele lehetett kapaszkodni. Ha esetleg nem jutott eszembe pár vele kapcsolatos fontos dolog az ilyen megmérettetések során, akkor eszembe jutott valami más vele kapcsolatos fontos adat, momentum. S kíváncsi voltam, hogyan ábrázolják az életét a filmvásznon.
Sajnálom, e film kapcsán ma és még sokáig (potomság: egy-két emberöltő) csak, sőt csak és kizárólag ezek a ha akarom, így, ha akarom, úgy eltáncolt viszonyulások vannak-lesznek; talán úgy maradunk valamennyire is ártatlanok, ha mi ezt a filmidő (mert az kit bánt) apropóján járjuk el. Akkor tessék: tűréshatáron belüli. A Hídember lendületes, gyors, színgazdag, levegős, alkalmanként mélységei felé is dinamikus mozidarab. Film, s hogy az, már önmagában is siker. Film, s amellett egy híd is, meg egy opera is, noha mindkét ilyen tulajdonsága elméletileg harcban kéne álljon a filmszerűséggel. Áll is. Arról van szó, hogy Széchenyi István hatékonyságának időszakát, a mondott negyven esztendőt az alkotók által - (talán) közlendőjük szempontjából -relevánsnak gondolt, illetve hídszerkezeti elemként hasznosnak érzett események jól dilatáló láncolatán át vezetik elő. Eb, aki választásaik helyességét, frappáns voltát vitatja. Ebből ami logikusan következik: áriák sora. Soha ennyi nagyjelenetet egy filmben látni még nem lehetett.
Úgy is játsza el Széchenyi szerepét, mint egy nagy színész, derekasan. Kitesz magáért, finoman szólva is. Alakításának egészében viszont e nagy színészség nyavalyái is ott vannak, amitől persze csak egészebb az egész. Ezen a téren is fontos nagyon, hogy a film negyven éven ível át, az "alakítások" szempontjából. Aki nem hal meg ennyi idő alatt, az megöregszik. Eperjesnek megvannak erre az eszközei. Ám Darvas Iván és Szarvas József, mit mondjak? Két zseni. Már most kimondhatjuk: nem (csak) korunk zsenijei. Darvas Metternich szerepében, Szarvas a vénségére ugyancsak megtébolyodó titkár, Kiss Márton alakjában csak túl nagy szavakkal leírhatók. S Kováts Adél, no ugyan egy különösen hálás szerepben, de a rézangyalát! Összegezve: nem panaszkodhatunk. Már annak is örülnünk kéne, hogy A Hídember nem kurzusfilm. Galambom, hol van már az, amelyik kurzus is! Na jó, most még tudható, melyik, persze. De nem túl merész fogadás, amit ajánlok: Bereményi hídja még akkor is állni fog, amikor efféle kurzusokat tényleg már a kutya sem tart számon.
Ugyanakkor a választott műfaj, a választott megvalósítás egyben ki is jelöli a mű helyét a művészetben. Erről a kritikus momentán annyit jelezhet: A Hídember t nem a Tanítványok mellett fogjuk számon tartani. Turcsányi Sándor A Hídember; színes magyar 2002, 140 perc; rendezte és Can Togay-jal írta: Bereményi Géza; fényképezte: Kardos Sándor; szereplők: Eperjes Károly, Darvas Iván, Kováts Adél, Szarvas József; forgalmazza a MOKÉP
A szubjektív nézőpont érzékeltetését nemcsak narrációs megoldások, hanem különböző stilizáló formanyelvi megoldások is szolgálják: az operatőri munka olyan elemei, mint az extrém gépállások, a bonyolult kameramozgások és az expresszív világítástechnika vagy a teátrális díszletelemek (például az 1848-as pozsonyi országgyűlés tere, amely színpadául szolgált Széchenyi és Kossuth vitájának). Ez a narratív és formai stratégia árnyalja a brit örökségfilm jellegzetességeinek magyarországi alkalmazását, hiszen a nosztalgikus szemlélet mellé bizonyos szintű irónia társul, az ideologikus ábrázolásmód és a reprezentációs megoldások pedig egy mentális problémákkal rendelkező narrátor szubjektív víziójának összetevőivé válnak. Később, a narratív keretből (visszaemlékezés) való kilépés után az 1860-as esztendő történéseinek bemutatása következik. Sajátos a finálé nyitottabb felépítése, miszerint a tébolydában élő Széchenyi gróf halála egyaránt értelmezhető öngyilkosságként és politikai merényletként.
A megszégyenített asszony hirtelen halála végzetesen megváltoztatja a léha fiatalembert, aki azontúl a felelősség megszállottja lesz, és nagy művek létrehozásával akar úrrá lenni sorsán. Egy nagyszabású barátság és egy különös, minden akadályokon felülemelkedő újabb szerelem segítségével a gróf a korszak híres politikusa lesz, a magyar ellenzék vezére, – és ezzel szándékai és neveltetése ellenére a Habsburgok ellenfele. Felelősnek érezvén magát az elszabadult társadalmi indulatokért, az engesztelődést akarja szolgálni. Egy híd építésébe kezd a Dunán, mely a Nyugat és a Kelet közötti kapcsolat jelképe lenne a korabeli Európában. Hírneve és befolyása olyan méreteket ölt, hogy amikor az 1848-as forradalmak alapjaiban rázkódtatják meg a Monarchiát, beleőrül az önvádba. Amíg idegkimerültsége miatt ápolják egy Bécs melletti magánszanatóriumban, rémlátomásai valóra válnak: a Monarchia különös kegyetlenséggel torolja meg a magyar provincia lázadását. Barátait kivégzik, és az engedetlen ország az övéhez hasonló apátiába süllyed.