Régen kezdődött a küzdelmes történet, Máig nem tudtam kihúzni tüskémet. Mélyen a részemmé vált, szinte már az enyém, Valaki tépje ki kérem, vér legyen hűlt helyén! Túl rég óta élem ezt a tébolyt, Néha úgy érzem, csaknem megfolyt. A démon, kit lassan 10 éve ismerek, Helyettem mondja meg, mikor, hol, mit tegyek. Miatta fordítok kulcsot a zárba, Rogyok le székembe, vagy fekszem le az ágyra. Miatta süllyedek le állat ösztön szintre, És teszem azt mit nem akarok, undorodom szinte. A tökéleteset keresi egy mesterséges világban, Órákba kerül megtalálni, mi számára a hibátlan. Miatta forgatom fejem lázasan az utcán, És látom a gyengébbik nemet, mint kéj eszköze csupán. Három rege – Wikiforrás. Bár, mit ad, a test egyik legnagyobb gyönyöre, Légy vele tisztában, az életet veted el vele. Ezer virtuális rózsa szakításának öröme, Taszít el a nőtől, kinek a szíve szakad bele. Megérett tehát az elhatározás, gondolat, Többé nem közösködöm a démonnal e nap alatt. Törhet rám a vágy égető szükséggel, Lábam nem remeg meg, bírom még reménnyel... Mint nagyra nőtt, óriás, hisztis kisgyerek, Visít ha neki ellent mondani merek.
Esdett a forrás; De a patak ment, Kőről kavicsra Táncolva szökkent, Mint a szilaj vér Ifjú erekben Futott a völgyre Mindig sebesben, S mint ifju vérben Víg érzemények, Benn gyors galócák Szökdécselének; Pajzán gyönyörrel Körül futosván Kéjekre gyúlt a Vadrózsa lángján; Tovább tovább ment, És minden bokrot, Minden virágot, Hajába fodrott; Örűlt a napnak, Örűlt az éjnek. Az árjain kelt Szellő-zenének. Tengeri állat átlátszó vér oxigén. S vidor zajától Hangzott a völgység, Utána bájos Viszhang huzódék... De fenn a forrás Hegy oldalában Bús aggalommal Zúgott magában. * A kis völgy megszakadt; Alatta rónaság Elérhetetlenül A láthatárba vág: De a völgyet hiven Elzárja sziklagát, Mely a térség fölött Mereszti föl falát. Könnyelműn a patak A sziklához rohan, Morgása hirdeti, Hogy tiltó őre van; De húzza őt varázs- Erővel a veszély, Mint ember életét Az első szenvedély. S amint mohón aláindúl sikamlani, Függvén a mély felett Rémült hullámai: Fel - felsivalkodik A sziklagáton át S iszonynak hangjai Töltik be a magányt. A rónán délibáb És szellő lengenek, Közöttük felmosolyg A tündér tömkeleg; Az összetört patak Még egyszer föltekint, Hol csábosan felé A rónatávol int; Még egyszer élni vágy, Még egyszer útra kél; A szenvedés után Megnyúgovást remél.
B. E. ifju grófnőnek ajánlva 1845-ben A fa és a madár A tavaszban elhullván virága, Őszi dértől lévén lombja sárga, A szedett fa búsan állt magában S kis madárhoz igy szólt bánatában: "Szállj le hozzám, szállj le hozzám, Repkedő kicsiny madárkám, Szállj le rám, szerelmem! Látod, éltem milyen árva, Télnek és a vésznek tárva; Vígasztalj meg engem! Ékesíts fel tollaiddal, Zengj, hogy felderítsen a dal, És, felejtve mindent, Boldog álmokkal pihenjek Karja közt a zord hidegnek, Míg a sors ki nem ment. Vojtina ars poétikája – Wikiforrás. Szállj le, bár egy pillanatra; Felvirúlok a tavaszra, S lombom sátorában Kéjre és örömre várlak, És tied lesz a kicsiny lak, Míg rajtam levél van! " Gyökerétől legfőbb sudaráig A szegény, szedett fa reszket, fázik, És hiába vár a kis madárra, - Az tovább száll, boldogabb tanyára, S melyet oly hőn esdekelve kére, Hasztalan vár bájos énekére: Száraz ágán, búsabban nevénél, Dérporos hajával dermed a tél... Ifju sugaraktól átkarolva Új öröm hevében reszket a fa Gyökerétől legfőbb sudaráig, S életdúsan újra felvirágzik, Ékszerűl az ébredő tavasznak, Ágain gyöngy-harmatok ragyognak, S hol nap és lég kéjek közt enyelge, A rügyekből fejlik zöld levelke.