A Wikiforrásból Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez Harang csendül, Ének zendül, Messze zsong a hálaének, Az én kedves kis falumban Karácsonykor Magába száll minden lélek. Minden ember Szeretettel Borul földre imádkozni, Az én kedves kis falumba A Messiás Boldogságot szokott hozni. A templomba Hosszú sorba Indulnak el ifjak, vének, Hálát adnak A magasság Istenének. Mintha itt lenn A nagy Isten Szent kegyelme sugna, szállna, Az én kedves, kis falumban Minden szívben Csak szeretet lakik máma. Bántja lelkem a nagy város Durva zaja, De jó volna ünnepelni Odahaza. [„a nagyokat pedig nem egy népnek adja a Sors, de minden népeknek”] Ady Endre: Schiller : hungarianliterature. De jó volna tiszta szívből ─ Úgy mint régen ─ Fohászkodni, De jó volna megnyugodni. De jó volna mindent, mindent Elfeledni, De jó volna játszadozó Gyermek lenni. Igaz hittel, gyermek szívvel A világgal Kibékülni, Szeretetben üdvözülni. Ha ez a szép rege Igaz hitté válna, Oh, de nagy boldogság Szállna a világra. Ez a gyarló ember Ember lenne újra, Talizmánja lenne A szomorú útra. Golgotha nem volna Ez a földi élet, Egy erő hatná át, A nagy mindenséget, Nem volna más vallás, Nem volna csak ennyi: Imádni az Istent És egymást szeretni... Karácsonyi rege Ha valóra válna, Igazi boldogság Szállna a világra...
Azt sem ígérem, hogy a könyvemre teendő esetleges kritika reám hatással fog lenni: nem, mert a szerénység affektálása több a szerénytelenségnél s nem főleg azért, mert kritikus nem tanított meg senkit verset írni. Az első kötet az a poétának, ami a kisdiáknak az első, – legtöbbször félkrajcáros – czigaretta. Az ismerősöket, a közönséget kérem: ne engedjék, hogy a füstje a torkomon akadjon. A kötet augusztus közepén fog megjelenni. Előfizetési ára 60 krajcár, mely czímemre legkésőbb f. hó 25-dikéig elküldendő. A d y Endre, (Ér-Mindszent, u. Egy megíratlan naplóból – Wikiforrás. p. Ér-Szentkirály. )
S az ő szelleme él még ma is itt. Mert hogy sok szomorú okból még mindig nem lehet nekünk sokkal újabb régiókba járnunk, mint amelyeket nagy Schiller száz évvel ezelőtt bejárt. A Schiller-jubileum mai magyar dátumán szeretnénk szólni: most pedig talán már a Goethe-csapáson. De ez szinte kegyetlenség volna, ünneprontó s hiú ige. A nemzeti géniuszt nem lehet dirigálni. Adjuk meg hát a lobogómeghajtás szollemnis és szokásos jelét. S írjuk ide a nem új igazságot: a nagyokat pedig nem egy népnek adja a Sors, de minden népeknek.
Soha olyan ékes szivárványt: Abroncsként fogta az Eget. Soha olyan szent abroncsot még, Olyan szélest, olyan ölelőt, De, íme, esteledett. Már unták is bámulni, nézni Parasztok, barmok, madarak, Szégyenkeztek szemek és öklök, Hogy ellágyultak ott a mezőn Egy rongy szivárvány alatt. Kacsintgatott már csúfolódva A vén Nap is temetkezőn. Tetszett neki, hogy egy szivárvány, Egy szín-csoda ámulást terem Józan és trágyás mezőn. Csak a szivárvány várt még mindig. Folyton szebb lett, ahogy bukott, Sírón nézett le a mezőre S aztán beitták szent színeit Távozó felhő-hugok. A vén Nap leesett mosolygón, Föllélegzett egész világ: Nem valók az izzadt mezőkre Efféle bolond és nagyszerű, Szent, égi komédiák.