A Holdfény hasonló erővel csap gyomron, mint a Kaliforniai álom, csak a svungja más. A Kaliforniai álom egyetlen kihívójaként emlegetik, de tudjuk jól, esélye sincs a legjobb film Oscarjára. Damien Chazelle musicalje olyan élvezettel csókol oda a régi Hollywoodnak, ahogy az egyébként Oscar-díjas A némafilmes soha nem tudott, és valahogy még azt is sikerült elterjesztenie magáról, hogy úgynevezett boldogságbomba – pedig régen láttunk keserédesebb finálét annál, ahogy Ryan Gosling és Emma Stone előtt lepereg meg nem élt életük filmje. Hasonló erővel csap gyomron a Holdfény is, csak a svungja más. Zöldülnek az amerikai börtönök - Greenfo. A színes-szagos Kaliforniai álom mal szemben a Holdfény csendes, visszahúzódó, és elnézést kér, ha katarzist okoz. Barry Jenkins filmje egy amerikai fiú melankolikus felnövéstörténete, aki történetesen szegénynek, feketének és melegnek születik Miamiban. Anyja cracket szív, osztálytársai gúnyolják, pártfogása alá a helyi drogdíler veszi, aki ráérez, hogyan kell bánni a szótlan, riadt fiúval, akit Chironnak hívnak, de mindenki csak Kicsinek becéz.
Nem szokványos gettófilm, amit látunk: a Holdfény több is, kevesebb is annál. Története például alig van, mégis egész sorsokat mesél el; élvezete türelmet, elmélyült figyelmet kíván. Jenkins három etapra bontja filmjét, három sorseseményt ragad ki Chiron életéből. Hőséhez hasonlóan a film is szótlan, a rendező ahol teheti, alulfogalmaz, nem hívja fel a figyelmet arra, ha a szobából eltűnik egy tévé, vagy a cselekményből egy fontos figura. Sok mindent a hiánnyal mond el, és ez korántsem véletlen egy olyan fiú történetében, akinek életét épp a hiány, az odafigyelés, a kommunikáció, az elfogadás hiánya határozza meg. A Holdfény azért remek film, mert mindezt olyan költői érzékenységgel mondja el, hogy arra Wong Kar-wai is elismerően biccentene. Jenkins ugyanis mindig megtalálja azokat a filmnyelvi eszközöket, amikkel vissza tudja adni a sokszor látott motívumok, karakterek, események frissességét. Amerikai börtönök never say never. Pár vágással a zilált dühöt, amit a drogos anya és fia egyaránt érez, mikor nem jut anyaghoz és ezért kizsebeli a fiát; vagy a földindulást a tengerparti homokba belemarkoló, majd azt elsimító kéz közelijével, amikor először fut át rajta a szex izgalma, amikor először nyílik meg érzelmileg a mindent befelé fojtó fiú.
Mert ők azok, akik felejthetetlenné teszik ezt az okosan csendes és szótlanságában is sokatmondó, Richard Linklater és Wong Kar-wai szép pillanatait egy meleghangú szerelmesfilmbe összegyúró, ízig-vérig mozi filmet.