Hiszen rút külseje, sorsa kényszerítette rá, hogy a herceget szolgálja, mulattassa otromba tréfákkal. - Az ősz Monterone borzasztó szavaitól csak nem tud szabadulni. De végül mégis lerázza a lidércnyomást s boldogan siet kis házának kertjébe. Leánya, Gilda szalad eléje, ki itt él rejtve ez elhagyott helyen. A leánynak sejtelme sincs apja nevéről, foglalkozásáról. Kérdésére Rigoletto - hallgat, vagy csak ennyit mond: » Nem tűnik el a fájdalom, nem csendesül a bánat míg élek, mindig gyászolom édes jó anyádat. Te vagy most a vigaszom... « » Oh, keserű gyász, keserű gyász! Hogy nyújtsak néked vigasztalást? « Gilda megismétli kérését: már régen él itt az elhagyott kis házban s a várost szeretné látni... De atyja szigorúan ismétli: soha, soha!... ne hagyd el e házat. És Giovannát hívja - ki leánya gondját viseli - hogy megkérdezze, a hátsó ajtót jól bezárja-e mindig? Kívülről gyanús nesz hallatszik. Az örökké aggódó apa izgatottan szalad ki az utcára körülnézni. Forr a világ – Wikiforrás. A háta mögött ezalatt az álruhába öltözött herceg surran be a kapun - Giovannának egy zacskó pénzt dob oda - és megbúvik a bokrok között.
A Blitvai Blatóban megkötött békében 1917-ben az ezeréves árva Blitva ugyanolyan megcsonkított maradt, mint amilyen majd százharminc évvel később lesz a blatviai Koprivnyakban esetleg megkötendő békében, s ez a szégyenteljes béke a blatviai Koprivnyakban 2048-ban nemzeti szégyent jelent majd a blitvánokra nézve ugyanúgy, mint a Blitvai Blatóban 1917-ben kötött béke, melyet a blitvánok a "halálra sebzett és megalázott blitvai nép" miatt érzett patetikus gyászukban gúnyosan egészen más békének neveznek. S ha majd Barutanski ezredesnek sikerül Hunniával, Kobiliával és Ingermanlanddal a nemzetközi erők olyan egyezségét megkötnie, hogy felkeltse a szerződéses nagyhatalmak érdeklődését is a Blatviai Köztársaság felszámolására, úgy ez az újonnan megkötött ideális béke Blitvanenban a blitvai eszmények feltámadását jelenti majd, s ugyanakkor az "ezeréves, halálra sebzett, árva Blatvia megaláztatását és végső bukását".
Ekkor hallja meg, hogy új szerelme - udvari bolondjának a leánya. Rigoletto Giovannát kéri: »Ó őrizd, asszony; ezt a rózsát, mint a két szemednek fényét, legyen mindig ilyen tiszta, ilyen szűzi, ilyen szép« Búcsúzik leányától s gyengéd szeretettel öleli át. Kint az utca teljesen néptelen, de ő mégis lassan, nehezen indul csak útjára. Gilda egyedül marad - arról az ifjúról álmodozik, aki őt követte... s az egyszerre ott térdel előtte, és szerelmesen vallja: »Napfény és boldogság, két szív ha lángol, a vérünk fellobog az édes vágytól« Szegény diáknak mondja magát és örök szerelmet ígér. De kint léptek koppannak, és búcsúznia kell. Elsiet és Gilda ábrándjaiba merülhet: »Drága név, te szép, te lágy. melyen élsz szívemben rég« Majd nyugovóra tér. A ház előtt az udvaroncok gyülekeznek. A fiatal lányt akarják elrabolni, akiről azt hiszik, hogy az udvari bolond kedvese. Jó tréfának szánták: a szép lányt megszerzik a hercegnek, a púposnak pedig, aki oly sok borsot tört már az orruk alá, most alaposan megfizetnek.
És még akkor se látjuk igazán, és még akkor is igaztalanok vagyunk, még akkor is hibásan ítélkezünk. Bizonyság reá az a tömegérzés, amely a szombati katasztrófa áldozatait körülveszi. Tehetetlen gyásszal, kései bánattal borul a közvélemény arra a három sírhalomra, amely alatt már csöndesen, békén porladoznak azok az ártatlan bárányok, akiket a természet ősi vis majora elsodort innen, e bizonytalan föld mégis oly gyönyörű színéről. Az egyház megjelenik a koporsó mellett és a kántor még egyszer, hosszú szentiváni énekkel elkínozza az élőket, a gyermekeket, az árvákat, a vigasztalanokat, a kenyér és remény nélkül maradottakat. És minden részvét, minden bánat és bűnbánat három porladozó tetem köré gyülekezik, mialatt hatszáz élő, dolgozni és enni akaró embertársunk, felebarátunk, testvérünk, az öröm és hatalom kitagadottjai és kihasználtjai, ölbe tett kézzel kénytelenek a vihar után bámulni, amely életük, májuk és holnapjuk és jövőjük vetését oly borzasztóan, oly kegyetlenül és váratlanul letarolta.