A Nő az ablakban főhőse viszont elég rosszul jár vele. Lehet-e egy filmet csak klisékből összerakni, és megmenti-e a dolgot Amy Adams? Kritika a Netflix filmjéről. Itt a sokszor dicsértük már (például itt, itt és itt) azokat az elmúlt szűk tíz évben megjelent regényeket, amelyek egyszerre ástak a női psziché mélyére és tártak fel – a legtöbbször egy-egy traumával párhuzamosan – valamilyen párkapcsolati problémát, miközben nem kevés primer izgalommal is szolgáltak. Az úttörő egyértelműen Gillian Flynn 2012-es Holtodiglan ja volt, majd jött A lány a vonaton (2015) és A víz mélyén (2017) Paula Hawkinstól, Sarah Pinborough Ne higgy a szemének! Nő az ablakban kritika tv. című műve (2017), illetve a Nő az ablakban. A. J. Finn 2018-as alkotása annyiban különbözik kissé társaitól, hogy egy férfi írta (aki azonban saját bevallása szerint női aggyal gondolkodik), s hogy habár határozottan megtalálható benne a párkapcsolati problematika is, a hangsúly nem arra, hanem a főhősnő saját súlyos gondjaira esik. A Nő az ablakban központi karaktere, Anna Fox ugyanis agorafóbiás, azaz nem mer kilépni a házából, mert – egy múltbeli trauma miatt – retteg a nagy terektől.
Jelen akar lenni, el akarja sajátítani az érintés, a kötődés nyelvét. Az Éden ezért egy szerzői ív végpontja, amikor is az apátia és rezignáltság helyébe a vágyakozás lép. Noha stilárisan a korábbi munkáinak örökségét viszi tovább a rendező, a két főszereplő kapcsolatán keresztül jól artikulált érzelmi motiváció és cél miatt tematikailag sokkal pozitívabb, még akkor is, ha egyáltalán nem optimista a film végkicsengése. Mindezek ellenére az Éden valahogy mégis kevésbé működik, mint Kocsis korábbi művei. A pasztellszínű, indusztriális ridegséget árasztó díszlet, az ütemesen eltávolító hidraulikus légzéshangok és a klausztrofób kistotálok nagyon jól elkapják a belső elhidegülés állapotát, valamint a közvetlen környezetünk pánikrohamokat szülő idegenségét. PONYVATHRILLER: Nő az ablakban - Kritika - YouTube. A forgatókönyv azonban sem a témában, sem pedig a karakterek lélektanában nem ás különösebben mélyre. Túl azon, hogy a dialógusok sekélyessége néhol a szerencsesütik szintjén mozog, az Éden t saját koncepciója bénítja meg leginkább. A meglehetősen didaktikus képi metaforák (szkafander, akvárium, teknősök) erőtlenek, a monotonitás ábrázolása pedig magán a dramaturgián is nyomot hagy.
A. J. Finn amerikai újságíró bemutatkozó regénye olyan thriller, olyan monodráma, aminek feszültségét a főszereplő bezártsága is fokozza. Ez a feszültség azonban sajnos egy idő után ellaposodik, az olvasó is egyre inkább bezárva érzi magát a könyv oldalai közé, de ahelyett, hogy tövig rágná a körmeit olvasás közben, ásítozik, és örül, hogy ő le tudja tenni a regényt, és (a főszereplővel ellentétben) ki tud menni a világba. Kortárs Online - Nincs levegő – Kritika az Éden című filmről. A főszereplő, a narrátor Anna Fox, egy harmincas évei végén járó nő, aki korábban gyermekpszichológusként dolgozott, egy trauma miatt azonban már 10 hónapja nem képes elhagyni harlemi házát. Egyedül (illetve a macskájával, Punccsal) él, a napjai egyhangúan telnek: sokat iszik (bort), régi, fekete-fehér filmeket néz, sakkozik, és az Agora nevű chatszobában ad tanácsokat a hozzá hasonlóan agorafóbiával küzdő embereknek. Ezek mellett a szomszédai megfigyelésével tölti a legtöbb időt, az ablakból, fényképezőgépének objektívén keresztül követi az életüket. Anna világa akkor fordul nagyot, amikor a szemközti házba beköltöznek Russellék – Anna lát valamit az ablakából, de egy gyógyszereken élő, iszákos, rögeszmés nőnek senki nem hisz, egy idő után már saját maga sem.