A hetvenes években az Egyetemi Színpadon még pereghettek valamilyen filmtörténeti sorozat keretében ezek az erős, karakteres, izgalmas és jó munkák, mostanában talán csak az Örökmozgó programjában láthatók néha-néha. Vajon miért nem hozzáférhetők a magyar filmművészet jeles alkotásai? Nemcsak filmtörténetet, történelmet is tanulhatnánk belőlük. A mai egyetemisták, gimnazisták nem tudják, hogy egy olyan filmrendező él közöttük, aki még François Truffaut előtt indult el a pályáján. Vajon miért? Miért nem kezeljük értékükön a művészeinket? Olvass bele! Az a művészvilág, az a miliő, az a filmgyár, amelyik Makk Károly könyvében olyan érzékletes hitelességgel megjelenik, végérvényesen eltűnt, soha nem lesz többé. A filmeket elfogadó bizottságok, a fiókokba rejtett forgatókönyvek, a felfokozott izgalomban zajló pécsi filmszemlék nagyon messze vannak már. Egy szinte felfoghatatlanul távoli dimenzióban. A puritánságot hirdető és az életigenlő piros pulóverektől megrettenő szocialista kultúrpolitika – bárhogy igyekezett is tagadni – kedvelte a filmesek csillogó világát.
És együtt izgulunk vele, átéljük a közönség forró ünneplését, a vastapsot, érezzük a fotósok vakujának villanását, nyomon követjük a sajtó találgatásait, a barátok szurkolását, a zsűritagok árulkodó gesztusait… Nagy pillanatok. A Szerelem három díjat is nyer Cannes-ban, későbbi filmjei révén pedig Makk Károly otthonos lakója lesz a fesztiválvárosnak. És még mindig nincs vége, mert a Macskajátékkal eljut az Oscar-díj közvetlen közelébe. Ott van az első ötben, de Fellini az Amarcord dal elhappolja előle a szobrot. Mi viszont humorral és meghatottsággal átszőtt leírást kapunk a díjkiosztó ceremóniáról, ahol olyan nagyságok jönnek-mennek, mint William Wyler, Billy Wilder, Frank Capra, Tony Curtis, Ingrid Bergman. Aztán jön egy moszkvai fesztivál, ahol a szovjet pártvezetés akaratával és Szergej Bondarcsuk filmrendezővel szembeszegülve, zsűritagként kiharcolja Zolnay Pál Fotográfia című filmjének – amúgy teljesen megérdemelt – értékes díját. Aztán újra Cannes-ok, az Egymásra nézve nemzetközi szenzációja és a magánélet nagyszerű sikerei: két szép gyerek felnevelése.
Ma már csak sztori, hogy Huszárik Zoltán eredetileg Vittorio de Sicát szemelte ki a Szindbád címszerepére… Hogy külföldi csomagból vásárolt, európai minőségű piros pulóverével, "jampec" külsejével Makk hosszú időre magára haragította Aczél Györgyöt. Őszinte szavainak pedig egy BBC interjúban majdnem egy év szilenciumot "köszönhetett"… Miközben filmjei sorra nyerték a díjakat a világ fesztiváljain. Makk Károly sohasem volt hajlandó a mártír vagy a lázadó szerepében tetszelegni, annál ő a legsötétebb időkben is jobban szerette az életet. És a filmeket. Sokan szemére is vetették, hogy nem épít életművet, nincs "saját" stílusa, hol ilyen, hol olyan műfajba kóstol bele, nemcsak drámát, de vígjátékot (akkori szóhasználattal nemcsak művészfilmet, de közönségfilmet) is rendez. Neki azonban mindig az volt egyedül fontos, hogy forgathasson. Mindig sokra tartotta a mesterséget. Olyan filmjei kavartak vihart, amelyekről ma már senki nem tud semmit. Hiába szeretné megnézni az érdeklődő olvasó a Megszállottakat, az Elveszett paradicsomot vagy a 9-es kórterem című műveket, semmilyen formában nem lelheti fel őket.