A vad mező végső gyözelmével zárul a vers: az ugar-léttel szemben a virág-létre vágyó lírai én sorsa aláhullás, a zullés, a közönségességben való elveszes. A magyar felvilágosodás 1. szerző: Papdisandor 10. osztály Magyar felvilágosodás irodalma Melyik Ady versből valók a következő idézetek? szerző: Balintviki77 7. osztály Ady-kvíz 1 szerző: Névtelen Lufi pukkasztó szerző: Palkocska szerző: Mihalydancsi Ady: Ugar-versek szerző: Harine A legnagyobb magyar szerző: Agibatho 4. osztály Történelem ady A magyar nyelv Igaz vagy hamis szerző: Kicsibori6 szerző: Gaba05 2. osztály A magyar helyesírás alapelvei szerző: Kollaribolya13 5. osztály A magyar nép vándorlása Diagram szerző: Fmarta18 Azonos alakú szavak szerző: Szkcsilla 3. osztály Magyar szerző: Bognarzsuzsanna1 szavakból mondatok Feloldó 1. osztály szerző: Kukkibolya szerző: Szecsoditimi Az azonos alakú szavak Magyar szólások 1. (a fej) szerző: Terkagondon Magyar mint idegen nyelv Ady, Juhász, Kosztolányi szerző: Tothzoltan72 A magyar birtokviszony szerző: Vighszabo Nyelvtan Bosch condens 2300 használati utasítás 7 A magyar Ugaron | Irodalmi Ikerkönyvek 1 Ady endre a magyar ugaron elemzés Ady Endre: A magyar Ugar Vízió - Irodalom kidolgozott érettségi tétel A magyar Ugaron Elvadult tájon gázolok: Ős, buja földön dudva, muhar.
A lírai ént tehát nem alágyűri, legyőzi a környezete, hanem asszimilálja, magához rántja. Hozzáhasonul az egyén a környezetéhez: elfekszik a gazban, ahonnan pedig kifelé vágyott. A szépségre fogékony, szellemi-lelki életet élő, érzékeny embert is le tudja húzni a rossz társaság: elvész a közönségességben. A szél pedig gunyorosan, ironikusan kacag a nagyra törő szándékok, a merész álmok bukásán. A vers beszélőjének ugyanis nem sikerült a "föld alvó lelkét" felszabadítania: a magyar föld az elvetélt lehetőségek hazája maradt. A közönyösen, hűvösen kacagó szél groteszk képe a lírai én részvétlen környezetét szimbolizálja. De a sor úgy is értelmezhető, hogy a szél kikacagja ezt a gazos, nem termő magyar földet, és tovaszáll, mint az idő, mint a modern szelek, amelyek átlépik, otthagyják részvétlenül, lesajnálva, kikacagva a korral nem haladókat. Ahogy a kacagó szél legyőzi a tespedt, műveletlen, kihasználatlan magyar földet, úgy győzi le a modern kor a maradi, korlátolt, műveletlen, fejletlen és elavult állapotokat konzerváló magyar világot.
Egyébként a kritika mellett érződik a versből a szeretet is, amelyet a költő a szomorú táj iránt érzett, különösen ez a versszak tanúskodik segíteni akarásról és gyöngédségről. Ady haragja tehát nem magának a magyar földnek szól, hanem az élősködőknek. Miközben a vers beszélője a föld alvó lelkét ébresztgeti, az ugar indái behálózzák és megfojtják. Csönd van. A dudva, a muhar, A gaz lehúz, altat, befed S egy kacagó szél suhan el A nagy Ugar felett. Csönd van, ez patetikus kép. A lírai én korábbi hetyke, dacos felkiáltása (" Hej "), amellyel fel akarta rázni a "föld alvó lelkét", mostanra csöndbe fulladt. Ez azt jelzi, hogy az ugar kerekedett felül, a költő vereséget szenvedett. Ráadásul ez a vereség nem egy hősies, kevély helytállás közben történő bukás, hanem egy elfáradó, önfeladó bukás: a vers beszélője a lenthez hasonul, amelyet meg akart változtatni (a végén ugyanúgy hasonul a környezetéhez, ahogy A Hortobágy poétája című költemény lírai hőse is). A halmozott alany (" a dudva, a muhar, a gaz ") és a fokozásos igesor halmozott állítmányai (" lehúz, altat, befed"), azt fejezik ki, hogy az ugar-léttel szemben a virág-létre vágyó lírai én (költő, művész) sorsa az aláhullás, a züllés.
A (művész), a szellemi-lelki életet élő érzékeny ember helyzete, az albatrosz-sors a ciklus többi versének is a közös témája. A szó megszokott értelmében nem politikai költemények ezek. Mindegyikben hangot kapa tiltakozó keserűség s a tehetetlenségből fakadó fogcsikorgató düh. A Hortobágy poétája (1905) A művész tragédiájáról szól A Hortobágy poétája (1905) című költemény is. Az ellentétekre épülő szerkesztésmód uralkodik itt is: a szimbolikus jelentésű művész-portré s a durva környezet kontrasztja. A kezdő ellentét a vers során fokozódva tér vissza, egyre inkább kiteljesedik. A művész rejtett belső életének rajzát felerősítik a vissza-vissza térő számneves túlzások (sok-sok, százszor, ezerszer) s a halmozások. Az első versszakban már ott rejlik az elkerülhetetlen bukás. A taszító érzelmi töltésű "csorda" szó puszta hangalakjában is és az ironikusan emlegetett (híres) magyar Hortobágy sejteti a vállalkozás lehetetlenségét: itt nincs szükség ilyen emberre. A csorda és a csorda-népek csak állati vegetációra képesek, a szívből nőtt szépség virág-voltát észre sem veszik: nem elpusztítják hanem (lelegelik).
A nyomasztó fenyegetettségtől szabadulva megpihent Párizs szívén, az ember-sűrűs gigászi vadonban, de a költemény még őrzi azt a belső riadalmat, hogy "bűnét": a "lelkét", "messze látását", "hittszegését" megtorolhatja "pandúr-hada a szájas Dunának".